A Parnasszus folyóirat Sinka István-különszáma irodalomtörténeti pillanat – mondta Turczi István, a folyóirat főszerkesztője szerda este a Magyar Írószövetségben rendezett emlékesten.
És talán igaza van, hiszen nemcsak írók és irodalomtörténészek esszéit, tanulmányait, vagy a költők szokásos hommázs verseit tartalmazza a kötet, hanem kiadatlan Sinka-leveleket, -verseket és A büntetések könyve című, asztalfiókban maradt regényből is közölnek részleteket.
Ebből is látszik, hogy a Sinka-életmű még tartogathat meglepetéseket, és megérett az idő egy összegzésre: vannak olyan kötetei, amelyeket csak korabeli, harmincas-negyvenes évekbeli változatban lehet megtalálni a világháló aukciós oldalain. Egy kiadó állítólag vállalta a feladatot, és idén ősszel elkezdődhetnek az életműkiadás munkálatai.
Az esten részt vett a költő fia is, Sinka Zoltán, aki meghatottan mondta el, hogy végig az édesapja mellett volt. „Láttam minden szenvedését, küzdelmét, akkor is ott voltam, amikor sírva írt egy verset”, majd elszavalta a kedvencét, a Csillagvesztés című költeményt.
Kányádi Sándor is eljött az emlékestre. – Itt én vagyok Sinka legrégebbi ismerője, 1942 óta tudok róla – mondta a költő. Bizonyítékul el is szavalt egy Sinka-verset, majd elmondta, hogy a 40-es években Püski Sándor Sepsiszentgyörgyön járt, a költő unokatestvérének egy dedikált Sinka-kötetet is adott.
Ezt olvasta Kányádi, és beszédéből kiderült, hogy a kezdeti lírájának forrásvidékét Sinka lírájában is érdemes keresni.
Nem feltétlenül a népi irodalom felől kell megközelíteni Sinka líráját – mondta Jánosi Zoltán irodalomtörténész, aki lényegében az akkori földalatti irodalom képviselőjének nevezte Sinkát. Jánosi szerint a Nyugat polgári irodalma és a vidéki, paraszti, tehát a másik világ között nemigen volt érintkezés. – Sinkának Bibliája és Petőfi-, Weöres Sándornak Kosztolányi-kötete volt, és ez hatalmas különbség.
Medvigy Endre irodalomtörténész elmondta, hogy Sinkát a kommunizmusban úgy tiltották, hogy eldugták, a könyvtári kérőlapra a Z betűt írták – ami azt jelentette, hogy zárolt anyag. Áttörésnek nevezte azt a versantológiát, amit 1977-ben Kormos István szerkesztett, és Sinka-verseket is közölt benne. Azt is megjegyezte, hogy a Sinka elleni kirohanások már 1945-ben elkezdődtek, amikor egy Gábor Andor nevű filosz a Zöldinges fekete bojtár című esszéjében azzal vádolta a költőt, hogy kiszolgálta a nyilas eszméket. – Pedig felszínesen, sőt talán hallomásból ismerte csak Sinka költészetét – mondta Medvigy. – Sem nyilas nem volt, sem kommunistává nem vált. A bélyeg rajta maradt, és nehezen, háttérbe szorítva élt a diktatúrában.
Medvigy elárulta, hogy egy kiadó ősszel megjelentetné Sinka István életműkiadását, és felkérték, hogy szerkessze meg. Egyetlen feltétellel vállalja a munkát: – Ha cenzúrázatlanul adják ki a műveit, mert a rendszerváltás után is kiszedtek egész bekezdéseket az újból kiadott prózai munkáiból, vagy a fiók mélyére tuszkolt versek is akadnak még, amelyeket jobbnak láttak ki sem adni.
Csak így lehet teljes és torzítatlan a Sinka-kép.