T-boy karikírozó gesztusában, jóllehet portréi átszellemültek, s talán a valóságosnál szebbek is, rejtve van a gúny – megbocsátó érvénnyel. Az alakok fizimiskáján, szinte fotópontossággal, ott a külső lényegjegy: a hatalmas vagy gondozott szakáll, a hagyományos vagy furcsa – szétzilált, szalmakazalszerű – frizura, a dacos vagy épp nyugvó mosolyt szimbolizáló száj és nem utolsósorban az élénk vagy hunyorgó szem.
Azonban a máshonnan – újságból, tévéből, könyvekből – jól fölismerhető figura képi jellemrajza kevesebb lenne az életműre, vagy a személyre nagyon is jellemző motívumok – egy építész esetében a ház, írónál a különleges kézirat, zeneszerzőnél a kotta vagy a kedvelt instrumentum, egy pipa, egy bot, egy sétapálca, egy borospohár stb. – nélkül.
Minthogy egy különleges könyv – a hozzám írott levelekből megjelenő válogatás – szereplői adják eme tárlat savát-borsát, a korábbi képarzenál, a „nagy magyarok” újabb hírességekkel bővül.
Kós Károlytól, a kilencvennégy évesen elhunyt, de utolsó pillanatában is eleven szellemű kolozsvári polihisztortól és a még ma sem kellően értékelt Illyés Gyulától a – sajnos – fiatalon eltávozott Baka Istvánig és Nagy Gáspárig húzódik a sor. Olyan nevezetes, sokféle oldaláról híres – csaknem azt írtam, hogy hírhedt – literátorokkal is büszkélkedve, mint a világcsavargó Faludy György (gyönyörű, Párizsban írt versét – Óda a magyar nyelvhez – ne feledjük!), vagy a londoni esszéíró és gyűjtő Cs. Szabó László, avagy a hamiltoni pap költő, Tűz Tamás.
T-boynak ezt a különleges értékláncot kellett karakterek együttesévé formálni. A beszédes földrajzot nézve tág a horizont: Tűz Tamás (Hamilton), Határ Győző és Cs. Szabó László (London), Kós Károly, Kós András, Lászlóffy Aladár, Palocsay Zsigmond (Kolozsvár), Sütő András, Székely János (Marosvásárhely), Illyés Gyula, Juhász Ferenc (Budapest), Faludy György (Torontó–Budapest), Páskándi Géza, Csiki László (Kolozsvár–Budapest), Baka István (Szeged), Nagy Gáspár (Budakeszi) neve egyszerre életműfelfogást, gondolkodásmódot, világlátást is jelöl, amelyeket a kiugró teljesítmények, halhatatlan művek jól szimbolizálnak.
A karikatúraművész ezek megjelenítésével éreztette a témában való otthonosságát. Az olvasmányélményeket az innen-onnan – baráti beszélgetésekből, lexikonokból, internetről – szerzett ismeretek egészítették ki. Hát persze, hogy fontos a sok mindenről árulkodó arc, a fedett vagy fedetlen fő, a jellemző (ülő vagy álló) testtartás, ám ugyanannyira lényeges – a fizikai külsőn túlmenve talán érdekesebb és értékesebb is – az életmű egyes kiemelkedő darabjainak kiemelése.
Gaál Tibor, T-boy ebben a portrét kiegészítő motívumrajzolásban brillíroz. Némelykor egy-egy jelentéses remekműre világít rá – Juhász Ferenc: Szárnyas csikó, Határ Győző: Golghelóghi, Nagy Gáspár: Öröknyár, elmúltam 9 éves, Baka István: Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban), máskor egy-egy tárggyal – Sütő András portréján például a Bethlen Gábor-szoborral (utalás a Nagyenyedi fügevirágra), Székely János arcképén nagy drámájára, a Caligula helytartójára emlékeztető ókori császár büsztjével , Páskándi Gézánál a királydrámákra utaló koronával – jelzi test és szellem összetartozását.
Noha karcos ítélkezést is szülhet – szerintem inkább jellemfestő játék – némely életfelfogást ábrázoló rajza (Csiki Lászlónál a pohár, a kanadai pap költőnél, Tűz Tamásnál a lírikus női nem iránt tanúsított figyelme), irónja mindig a céltábla közepébe talál.
Határ Győző mögött ott van a wimbledoni palota, és a sajnos mára elfeledett Palocsay Zsigmond alakja is attól eleven, hogy „kórémuzsikájával” hegedül – a kolozsvári poéta nemcsak hegedűtanár volt, de halász és vadász is – a hullámból fölszökő halaknak. Az írók közt egyetlen más foglalkozást űző művész szerepel. A szobrász Kós András – megadtuk-e neki életében a tiszteletet? – vésőjével (különösképp a fát kedvelte) parasztmadonnát ábrázolván belefaragja magát a mindenségbe.