Az írás születése – jelenlegi ismereteink szerint – egyszerre datálható az ókori Mezopotámiába és Egyiptomba. Előbbi helyen az ékírásos feljegyzéseket még puha agyagtáblákra rótták nádszálakkal, majd ezeket kiégették vagy csak kiszárították a napon. Egyiptomban pedig papirusznádból készült anyagokra festették. Mindkét technika ellenálló volt a helyi időjárási körülmények között: karcolhatta finom szemcséjű homok, süthette nap, tikkaszthatta az ember számára már szinte elviselhetetlennek tűnő forróság, ezek jórészt megmaradtak, alig valami sérülést szenvedtek el az évezredek folyamán.
Ha berakjuk tehát ezeket a fentebbi koordináta-rendszerbe, akkor az x tengely mentén nagyon magas értékeket kell hozzájuk rendelnünk – a kőtáblákhoz természetesen magasabbat, mint a papiruszokhoz, hiszen ha tűzvész söpört végig a városon, ezek anyagiságukból fakadóan csak még tartósabbak lettek –, maradandóságuk kiemelkedő eredményeket mutat, ahogy azt az idő próbája is bizonyítja számunkra.
Transzparenciájuk viszont nagyon alacsony lesz. Ezeket az írásokat elfelejtettük, egy-két tudós elme gondos türelme fejti csak fel őket számunkra sok-sok év bogarászó aprómunkájának köszönhetően. Ha látunk egy ilyen kőtáblát vagy papirusztekercset – akár egy múzeum hermetikusan zárt, megfelelő páratartalmat biztosító tárlójában, akár gondosan digitalizálva az internet valamelyik szegletében –, a legtöbb, amit tehetünk, az az értelmezés és értés nélküli csodálat lesz. Nem tudjuk, mi van rajta, nem tudjuk, mit mond úgy egyáltalán vagy esetleg nekünk a rajta szereplő szöveg. Se nem értjük, se nem tudjuk keresni vagy csak úgy önmagában használni. Ez a tudás így tulajdonságai miatt maradandó lesz, ám egyszerre arisztokratikus is: kevesek kiváltsága lesz/marad a teljes hozzáférés.
Ugyanez igaz későbbi korok szövegeire és a szöveget magát hordozó médiumaira is. Kevesek számára „nyílik meg” könnyen és félreérthetetlenül világosan egy majd ezeréves alapítólevél vagy bulla szövege, vagy egy a könyvnyomtatás korai korszakából származó Biblia, vagy egy gót betűs kódex, vagy egy orvos által kiadott recept, vagy egy kézzel írott szövegtest – legyen az akár egy híres történelmi alak naplója, vagy a dédnagymama lekvárbefőzési jegyzet- apparátusa és munkanaplója. És itt most nem a nyelvi kompetenciák jól definiálható határaira gondolok, hanem az ettől függetleníthető (meg)értésre magára.
Ez pedig a transzparencia, azaz egy szövegnek az a tulajdonsága vagy képessége, hogy használható és felhasználható lesz az olvasó, befogadó, felhasználó számára. Ez két dolgot jelent: az egyik a dekódolás, a másik pedig a kereshetőség. Erre a két szövegtulajdonságra van szükségünk ahhoz, hogy a körülöttünk lévő szövegtengerben eligazodjunk, és annak köszönhetően vagy csupán és csak életben maradjunk – nem viccelek: életben maradásunk alapfeltétele, hogy megértsük az IKEA összeszerelési útmutatóját vagy a mikrohullámú sütőnk használati utasítását –, vagy ha ezt már kipipáltuk, akkor lehetőség szerint nyugodt körülmények között bővítsük ismereteinket, növeljük tudásunkat, finomítsuk műveltségünket.
Ez a transzparencia és ennek könnyed és szinte automatikus használata pedig most már életünk természetes része lett: a könyvtári katalógusoktól kezdve a jól kereshető adatbázisokon keresztül egészen a tömegesen digitalizált szövegtengerekig – gondoljunk csak a Magyar Elektronikus Könyvtár, a Digitális Irodalmi Akadémia, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum vagy a Google Books és Art Project „végtelen” állományaira –, vagy egészen az egy-két ügyes trükkel megszelídíthető internetes szövegrengetegig.
Ezek mind transzparensek az olvasó előtt, könnyen kereshetők és könnyen dekódolhatók – azaz a koordináta-rendszerben y értékük magas lesz. Ez a tudás pedig amennyire demokratikusan mindenki számára elérhető lesz, annyira törékeny is: ha lerobban a tároló szerver, akadozik az elérhetőség vagy elromlik az otthoni számítógépünk (a hozzáféréshez szükséges protézisünk), akkor mindez (ideiglenesen) megszűnik számunkra tudás lenni.
Ebben az egészben pedig van egy csavar is: egy adott adathordozó médiumnak és így a rajta szereplő szövegnek mind a két értéke (x, y) nem lehet egyszerre magas; vagy az egyiket választjuk (és gondolatainkat továbbra is kőbe véssük), vagy a másikat (gondolatainkat feltöltjük egy mindenki számára hozzáférhető blogra), a kettőt egyszerre, egy médiumot használva nem alkalmazhatjuk, egy tudáshordozó médiumnak nem lehet egyszerre magas – jelenlegi ismereteink szerint – ebben a koordináta-rendszerben az x- és az y-értéke.
Nem tudunk olyan dolgot létrehozni, amely egyszerre egy időben maradandó és arisztokratikus, illetve transzparens és demokratikus. Furcsa dolog ez, gondoljunk csak bele, és amíg nem találunk megoldást erre a problémára, nevezzük el például „maradandóság transzparencia paradoxonnak”.