Amikor lejárt az idő, sarkon fordultunk, és felváltva mondtuk, ki mire emlékszik, melyikünkben melyik könyv hagyott bármiféle emléknyomot, kiegészítettük és helyesbítettük egymást. Végül visszafordultunk és az improvizáció engedte lehető legnagyobb szigorúsággal ellenőriztük magunkat, illetve hosszan elemeztük a miérteket. Főleg azt a kérdéskört, hogy miért éppen az a borító keltette fel a figyelmünket, egy másik pedig miért nem, melyik esetben csak a szerző vagy a cím, míg más esetekben miért csak egy kép vagy különösen intenzív hatású színpárosítás maradt meg.
Ezt a játékot el is felejtettem volna – pedig roppant hasznos napi tréning, ha az ember szerkesztőként dolgozik, és egy munkanap akár tucatnyi borítót vagy azok változatait kell véleményeznie –, ha nem veszek részt tavaly márciusban David Damrosch, a Harvard University komparatisztikával (összehasonlító irodalomtudomány) foglalkozó professzorának világirodalmi mesterkurzusán. Damrosch egyik előadását egy magyar könyvesbolt kirakatának fotójával kezdte, majd néhány kiválasztott – számára csak egyes elemeiben dekódolható – könyvborító megfejtésére tett értelmezési kísérletet követően történelmen és kontinenseken átívelő, nagy ívű előadásba kezdett a könyvek küllemének kulturális beágyazottságáról, illetve ezek jelentéséről és jelentőségéről. Azóta majdnem mindegyik egyetemi kurzusomon játszunk legalább egyszer egy ilyen játékot.
De hogy ennek fontosságát jobban megértsük, először menjünk vissza az alapokhoz. Alapvetően négy módon készülhet egy könyvborító: (1) a tervezőgrafikus saját vizuális intenciói és saját önálló művészeti munkája alapján; (2) egy ismert régi vagy kortárs képzőművészeti alkotás részének vagy egészének felhasználásával; (3) egy internetes adatbázisban fellelt creative commons szerint szabadon és ingyenesen felhasználható vagy egy fizetős képadatbázisból megvásárolt, úgynevezett stock photo (vagy egyéb vizuális anyag) segítségével; (4) a nemzetközi brand meghatározta dizájn(elemek) újrázásával.
A legutóbbira jó példa lehet bármelyik kasszarobbantó sikerfilm alapjául szolgáló, de sok esetben magyar nyelvterületre annak farvizén beúszó könyv, könyvsorozat – például Suzanne Collins Az éhezők viadala című trilógiája. A másodikra rengeteg példát tudunk találni, országtól, kiadási divattól, hagyománytól és aktuálpolitikától függetlenül, sokszor tuti húzás a kiadó részéről – mely borító izgalmassága egyenesen arányos a választott klasszikus, modern vagy kortárs műalkotás szöveghez való tényleges vagy asszociatív kapcsolatával. Azaz ha nem csak úgy oda lett téve valami a címlapra, mert valakinek – a szerzőnek vagy a kiadónak – ez az egyik kedvenc festménye, szobra stb.
Hasonlóan biztos – és talán némileg kényelmes – megoldás egy stock photo felhasználása is. Egy hatalmas képadatbázisból szerencsésen és jó ízléssel kiválasztott kép el tud adni egy könyvet, összenőhet vele, akár még ikonikussá is válhat adott esetben, megfelelő csillagállásnál, jó kritikai vagy ráérző olvasói fogadtatás esetén.
A napokban erre találtam gondolatébresztő példát, amely aztán váratlan irányokba indult tovább. A Faludy-díjas fiatal költő és orvos, Lázár Bence András idei könyvhétre megjelent, harmadik verseskötetének (Kezdődjön ezzel – Palimpszeszt–PRAE.HU) gyönyörű és erős borítójához felhasznált kép egyszer csak a lehető legmeglepőbb helyen jött velem szembe, a dél-afrikai PEN Club honlapján találkoztam vele. A Short.Sharp.Stories című novella-antológiasorozatuk 2015-ös darabjának (Incredible Journey – Stories That Move You) borítójához használták fel ugyanezt a képet. Rácsodálkozásomat tett követte, és rákerestem az eredeti képre. Számos helyen előfordult, cikkek és blogposztok illusztrációjaként, a legváltozatosabb témákban és nyelvterületeken.
E cikkben ezek számbavételéhez nem ragaszkodnék, de egy újabb könyvborítót mégis megemlítenék, ez pedig a nálunk is sikeres, posztapokaliptikus tinidisztópia, a Maze Runner – Az útvesztő című sorozat ötödik kötetének brazil kiadása (Maze Runner – Arquivos, V&R, 2014).
A monitoron egymás mellé tettem a három borítót és percekig gondolkoztam azon, hogy ebben a három könyvben – egy magyar verseskötetben, egy dél-afrikai kortárs novellagyűjteményben, illetve egy sikerszéria brazil kiadásában – mi lehet az a közös nevező, ami a felkért borítótervezőket ugyanahhoz a képhez irányította. Van e bennük egyáltalán bármi közös, vagy ez csak a véletlen játéka? Érdemes-e úgy egymás mellé rakni könyveket, hogy a borítóból kiindulva összeolvassuk őket, addig feltáratlan jelentésekhez vagy értelmezésekhez jutva el? Érdemes-e e szerint az új irodalomolvasói szempont szerint olvasni? Elvezet-e minket bármi fontos, az adott könyvekkel kapcsolatos (új) felismerésekhez, ha így olvasunk?
A kísérletet végül – ezeddig – nem végeztem el, a lehetséges válaszokhoz egyelőre nem jutottam közelebb, de az biztos, hogy ha a véletlen egymás mellé rendezné e három könyvet, mondjuk egy nagy nemzetközi könyvesbolt kirakatában, akkor – ismeretlenül, nyelvi vagy egyéb szempontból általam csak részlegesen dekódolható információk birtokában – a kirakatüveg túloldalán önkéntelenül is azt érezném, hogy e három könyv között erős a kapcsolat, vagy igenis összetartoznak.