2017. december 14., csütörtök, Szilárda napja
Interjú, Kultúra
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/kultura/ma-fol-kell-emelnunk-szivunket-2329753/

Ma is föl kell emelnünk a szívünket

Hámori Máté szerint nem antagonisztikus ma az értékek lázadásáról beszélni
Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést vehetett át idén Balogh Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől Hámori Máté karmester, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője. Saját bevallása szerint sosem vezényel kétszer ugyanúgy egy művet. Úgy fejben, mint a zenekari próbákon kísérletezik, például a tempókkal. De koncertjein is sok minden változhat attól függően, hogy „milyen csöndet érez a hátában”. A karmester és az Óbudai Danubia Zenekar a muzsika mellett korszakos jelentőségű pedagógiai, értékmentő munkát végez az utánunk jövő generációk zenei kultúrába való beavatásával.

– Honnan van ez a tűz, mik ennek a gyökerei az életében?
– Gyerekkorban talált meg a hivatásom, ez kamaszkorban tudatosult is bennem, de a zene szeretete mellett szinte erősebb elhívatás volt már gimnáziumban, hogy a zene lelkét, lelkiségét másokkal megosszam, másoknak átadjam. Kiharcoltam, hogy külön énekórákat tarthassak az osztályomnak: arra tettem kísérletet – először Bach János-passiójával – hogy átadjam azt a tüzet, ami a zenében van. És azóta is ezt csinálom. Nagyon sokat köszönhetek a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tanárainak. Érettségi után, 18 évesen a Zeneakadémiára kerülve egyből megalakítottam a Teat­ro di Musica Kamarazenekart – körülbelül kétszáz embert szedtem össze a csábító ajánlattal: akar-e ingyen zenélni? A gimnáziumnak komoly művészi háttere volt: Lukácsi Huba híres irodalom- és színjátszószakköre (Latinovits Zoltán is az intézmény elődjébe, a József Attila Gimnáziumba járt), és egy gyönyörű díszterem, ahol koncerteket tarthattunk. Rendes bérletet hirdettünk, visszajártam a régi iskolámba koncertezni. Nagyon hálás vagyok Párdányi Miklós (akkori) igazgató úrnak, aki ilyen formában is támogatta a művészetet.

– Tehát nem értékek ellen, hanem értékekért lázadt kamaszkorában? Őszi programsorozatukban például Beethovent korának lázadó rockereként mutatják be a fiataloknak.
– Egyáltalán nem antagonisztikus ma az értékek lázadásáról beszélni! Materiális világunkban relativizált a szellemi érték – ez közhely, de valóság. Ez a relativizmus okozza a nyugati világ nagy válságát. Leszűkült a konszenzus kultúránkra és művészetünkre. Ha fölsorolunk vallást, becsületet, önfeláldozást, szolidaritást és művészetet, mondjuk Bachot és Mozartot, utóbbiak lesznek a leginkább elfogadott közös nevezők. Az egyetlen, amire egy melós és egy felső vezető is azt mondja: érték. Erre szűkült le a nyugati értékpiramis, de ebben lehetőséget is látok. A művészet az utolsó, közös fogódzópontunk; nagy zeneszerzőink érdemeit az is elismeri, aki esetleg nem hallgatja őket. Neveltetésünkben benne van, hogy ez érték és fontos. Azt szeretném: ne csak a neveltetésünkben legyen benne, hanem élő találkozásunk legyen mindezzel! Találjunk rá a gyökereinkre, találjunk rá arra, ami összeköt minket! Szakterületem a művészet, itt van erre lehetőségem. Hogy lesz-e vallási vagy morális megújulás a világban, nehezebb kérdés. Az én feladatom, hogy – elsősorban itt, Magyarországon – a fiataloknak, eljövendő generációknak nyújtsak olyan fogódzót a múltjukhoz, ami a jövő záloga lehet. Patetikusan fogalmazok, de őszintén hiszek benne: ez az utolsó szalmaszál, hogy saját magunkat megőrizzük.

Fotó: Teknős Miklós

– A zene intellektuálisan támadhatatlan. Azon lehet vitatkozni, mit jelent a Szentírás egy mondata, de hogy egy passió mit közvetít, azon nem lehet. Vagy önök szakmailag vitatkoznak rajta?
– Lehet arról vitatkozni, ki fontosabb, ki a kevésbé fontos szerző, vagy melyik darab a sikerültebb. De mindennek az idő és a közönség szeretete dönti el a helyét az értékpiramisban. Nekünk, előadóknak van is egy olyan felelősségünk, hogy bemutassunk a közönségnek kevésbé ismert szerzőket. Így vagyok például Jean Sibeliussal, aki máshol sokkal népszerűbb, mint Magyarországon. Nálunk az elmúlt száz évben a német orientációjú zene lett népszerű, a franciák vagy az északiak háttérbe szorultak. Kocsis Zoltán is ezen dolgozott, nagyon sokat tett azért, hogy megerősödjenek a magyar repertoárban a francia szerzők. Azon valóban nehéz vitatkozni, mennyire értékes egy passió, vagy van-e helye a világban. Ez az utolsó szentség, ezt még nem kérdőjelezte meg senki.

– Mert nem lehet intellektuálisan hozzáférni, mint egy szöveghez…
– Hozzáteszem: a valláshoz sem lehet. Csak a vallás az évszázadok alatt kialakult intézményrendszerek miatt sokkal nagyobb támadási felületet adott. Ezt a támadást a különböző forradalmak vagy intellektuális változások végre is hajtották, a totális rendszerekben pedig tetőzött ennek megsemmisítő volta. A vallás potenciálisan ledöntendő bálványként volt exponálva. A művészet, hála istennek, megúszta. Az összes totális diktatúrában, a francia forradalom őrjöngése alatt, minden korban volt művészet, még Sztálin elvtárs is vette a fáradságot, hogy megmondja a művészeknek: alkossatok remekműveket! A pópáknak nem mondta: térítsetek sok lelket a hitnek! Inkább lerombolta a templomokat. A művészet helyzete kivételezett, ezzel együtt az emberek mindennapjainak az úgynevezett magasművészet – amiről szintén nehéz vitatkozni – nem biztos, hogy részét képezi. Nem is biztos, hogy kell. De hogy legalább az ünnepeiknek részét képezzék, az nagyon fontos. Ehhez nincs más út: élményszerűen kell találkozniuk a művekkel. Én akkor fogom örömmel fölismerni saját gyökereimet, saját hovatartozásomat, ha fölismerem a hasonlóságot. Magamra ismerek az őseimben, a szokásokban, egy gesztusban. Meg kell teremteni a lehetőséget, hogy a hallgatóság a saját arcát ismerje meg a zeneművekben. Ehhez minden eszközt meg kell ragadni, amit a művészetek ötvözése lehetővé tesz! Nem csak arról van szó, hogy zene, kultúra, művészet egy kikapcsolódási forma. Sokkal ősibb dolog ennél. Nem válik külön. Ma a Stonehenge-t vagy a piramisokat művészeti alkotásként szemléljük, pedig ezek vallási és tudományos alkotások voltak. A passió is funkcionális, vallási műalkotás volt, amely művészetté nemesedett. A művészet jelentősége nemcsak a szabadidő eltöltésében, hanem az önazonosságban keresendő. Most sem azért megyek el a templomba, hogy Istennek tegyek egy szívességet. Hanem, hogy végrehajtsam a szent szertartást, ami az emberek együttlétével, a misztérium közös megtapasztalásával válik lehetővé. Ez a közös misztérium van ott a koncerttermekben is, amikor a zene olykor megállítja a levegőt. Itt is megtörténik az átváltozás. Föl kell emelni a szívünket. Ahogy Liszt Ferenc is vallotta: Sursum corda.

Kiemelt

Boldogságügyi miniszter

Időről időre megjelennek boldogságindexek, amelyek a különböző országok közt állítanak fel rangsort, hogy hol boldogabbak, hol szomorúbbak az emberek. Mi ez utóbbiak közt szereplünk.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!