Magyarországi ismerőseim néha megkérdezték, hogy ki jó erdélyi író. Olyankor habozás nélkül Mózes Attilát mondtam. Jóleső érzés volt kimondani a nevét és örülni annak, hogy van ilyen irodalmi nagyságunk, akinek szinte minden novellája bravúr. Mózes Attila írásaiban láthatatlanul, de érezhetően mindig jelen van egy fekete árnyalat, a gonosz denevérszárnyai repkednek a füstkoromban kavargó tájai felett.
Lemeztelenített emberi sorsok bújnak egymáshoz az önazonosság romjain, és bőrükön egy távoli, perverz hatalom sötét kéznyomai éktelenkednek. Kevés író volt képes hitelesebben ábrázolni az emberi kapcsolatok színét-visszáját, a kötelezően ördögit és a puszta, sivár emberit.
Amikor kamaszkorom végén ocsúdni kezdtem, megkértem édesapámat, hogy ajánljon egy jó könyvet vagy írót. Ekkor odahívott a könyvespolchoz, levett egy Mózes Attila-kötetet, A Gonosz színeváltozásait, és úgy mosolygott, mint aki titokba avat be éppen. Persze nem tudta, hogy azután jó ideig nem foglalkozom majd az iskolai teendőkkel, mert éppen a Mózes-összest olvasom, egyiket a másik után: Üvegcsendélet, Füstkorom, Yesterday, Az Oroszlán Hava és egyéb történetek, Fény, árnyék átdereng és az Egyidejűségek félelmetesen időszerű sorait… A lélek pokolian finom kínjainak borzasztó alvilágába szálltam alá az elmének egy véget nem érő csigalépcsőjén, amely egy elkerülhetetlen szembesülés reményével vagy reménytelenségével igézett: a végén a semmi várt volna, vagy mi magunk. Szegényes választék.
Mózes Attila nemzedékének – és nem csak annak! – legkiválóbb írója volt. 1952. április 8-án született Marosvásárhelyen, a kolozsvári BBTE magyar–francia szakán végzett 1976-ban. 1976–79 között Székelyhidason (az Egyidejűségek helyszínén) francia–testnevelés szakos tanár volt, 1979-től a kolozsvári Utunk, 1990-től 2015-ig a Helikon prózarovatának szerkesztője. 2012-ben Márai Sándor-díjat kapott.
Bár a rendszerváltás után is jelentek meg könyvei – köztük a már korábban megírt, de a kommunista cenzúra által száműzött egyik legjobb regénye, az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket –, sokkal kevesebbet írt. Nemzedéke – vele ellentétben – akkor lendült ,,ellentámadásba”, a szép új világ irodalmi szabadságába vetették bele magukat. Ő nem. Egy interjúban így vallott erről: „Hogy az utóbbi időben egyre kevesebbet közlök, annak viszont az lehet az oka, miszerint úgy érzem, manapság – legalábbis számomra – az írásnak nincsen tétje. Meglehet, ostobán hangzik, de nincsen »ellenségkép«, mert az elmúlt időben bizony volt, hiszen – a nem túl tehetséges »pályatársaktól« eltekintve – figyeltek ránk, gyanakvással, gyűlölettel, amivel azt sugallták, a tevékenységeddel, a léteddel is veszélyt jelentesz, »közveszélyes vagy« – tehát fontos!”
2011-ben már Budapesten voltam, amikor hallottam, hogy megjelent egy új kötete, a Zsibvásár. Rögtön telefonáltam kolozsvári barátnőmnek, hogy vásárolja meg. Az őszi szünetben rozsdás fák alatt, egy padon, a fojtogató füst borította városban adta át a kötetet – olyan volt, mintha Mózes egyik novellájában lennénk. Ráadásul nem is laktunk olyan távol a Füstkorom helyszínétől.
Kerestem őt, de sosem találkoztunk. A Román Írószövetség oldalán megtaláltam a telefonszámát, amely már nem működött. Az oldal is ósdi volt. Igaz, nem tudtam volna mit mondani neki, mert a művei narrátorának képzeltem – szántam, szerettem, együtt éreztem vele és néha utáltam. Talán jobb – bár lehet, hogy ez az olvasó kicsinyes védekezőreflexe –, hogy nem ismerjük ,,bálványainkat”, mert előbb-utóbb csalódnánk bennük. Így nekem ő megmarad egy letűnt erdélyi világ krónikásának, amelynek én már csak a romjait és emberroncsait ismertem meg.
Sosem csalódtam Mózes Attilában. Isten nyugtassa!