Dolant mindig is foglalkoztatták a családi, ezen belül is elsősorban az anya-fiú viszonyok (Megöltem az anyámat, Mommy), és a nemi identitás, a szexuális irányultság kérdései is felbukkantak már korábbi filmjeiben is (Így is, úgy is Laurence.)
Az Ez csak a világ vége kiindulópontjául egy színpadi szöveg, egy kamaradráma szolgált, és ez a színpadiasság nagymértékben meg is határozza a film karakterét, amely bővelkedik a kifejező, erős párbeszédekben, ugyanakkor a világa nagyon zárt, kevésbé mozgalmas. A monotonitást a rendező dinamikus, klipszerűen felépített flashback jelentekkel igyekszik megtörni, amelyek a film alaphangulatától teljes mértékben eltérő popzenei kíséretnek köszönhetően a brechti elidegenítő effektusokhoz hasonló hatást váltanak ki, vagyis kizökkentik a nézőt, és egyértelművé teszik, hogy a filmben csupán a valóság reprezentációjáról lehet szó.
A főszereplő, az ismert író, Louis (Gaspard Ulliel) tizenkét év után tér vissza családjához, hogy bejelentse nekik: nemsokára meg fog halni. A családja izgatottan várja a hazatérését, hiszen egyrészt szeretnék pótolni azt az időt, amit távolt töltött tőlük, ugyanakkor azért mindannyiukban él az elfojtott düh amiatt, hogy a fiú ennyi éven át elhanyagolta őket.
A film legerősebb pontja kétségtelenül a hiány és a beteljesülés lehetetlenségének érzékletes ábrázolása. Nem tudjuk pontosan, mi okozta a fiú eltávolodását családjától, hiszen úgy tűnik, a rokonai teljes mértékben elfogadják, hogy meleg, büszkék rá, szeretik őt. Az elfojtott, kimondatlan érzelmek azonban lehetetlenné teszik a kommunikációt, és a szereplők csak nagyon ritka pillanatokban kerülhetnek igazán közel egymáshoz.
Az arcokat premier plánban mutató gyakori képeknek köszönhetően a színészek minden egyes rezdülését nyomon követhetjük, és ebben a tekintetben igazán nem érhet minket csalódás: Dolan a francia mozi nagyágyúival dolgozik. Vincent Cassel remekül játssza az érzelmeit erőszakossággal leplezni próbáló nagy testvért, Marion Cotillard pedig szintén kiváló a helyzetbe kívülállóként belecsöppenő, folyton zavarban lévő, beszédhibás sógornő szerepében. A feszültség minden pillanatban tapintható, és egyre egyértelműbbé válik, hogy a bonyolult érzelmi szálakat gyakorlatilag lehetetlen teljes mértékben kibogozni.
Azonban éppen ezen a ponton bicsaklik meg az alkotás, ugyanis egy idő után erősen kétségessé válik, hogy ilyen körülmények között Louis el fogja-e mondani egyáltalán azt, amiért jött. Ráadásul a főhős a film legelején elhangzó monológjában annyira hangsúlyosan utal a tizenkét év távollétre, hogy ebből a néző egyértelműen arra következtet, valami komoly dolog húzódik a háttérben, és nem csak arról van szó, hogy nem volt ideje a családjára.
Ehhez képest komoly hiányérzetet kelt, hogy a konkrét okról még csak utalás szinten sem derül ki semmi, mert így a kiélezett konfliktusok kissé tét nélkülinek hatnak. Persze előfordul, hogy úgy alakul ki és folytatódik egy konfliktus, hogy a végén magunk sem tudjuk, min veszekszünk, és a legapróbb, elfojtott indulatokból keletkeznek óriási feszültségek, csak ebben az esetben jobb lett volna, ha Dolan a film elején sem utal arra, hogy nagyon is lényeges Louis hűtlenségének konkrét oka.
Ettől eltekintve viszont az Ez csak a világ vége figyelemre méltó alkotás, és feltehetően a film alapjául szolgáló színdarabnak köszönhetően karakterábrázolásban különösen erős. Akit érdekel a finom lélekrajz, és nem riad vissza a sokszor húsba vágó konfliktusoktól, annak mindenképp ajánlott a film, amely kétségtelenül a rendező eddigi legjobbja.