Ha egyetlen szóban akarnánk megfogalmazni az élményt, amit a produkció nyújt, az minden bizonnyal az igényesség lenne. Létrehozói olyannyira figyeltek a részletekre, hogy csak nehezen találni hibát a szerkezetben, a szövegben, a zenében, az egész kimunkáltságában, technikai kivitelezésében. Ha tehetjük, menjünk gyerekkel – saját csodálkozásunkat, vidámságunkat így felnagyítva, kívülről is megszemlélhetjük, arról nem is beszélve, hogy a számos örömujjongás a nagy térben is összeadódik, és villámgyorsan terjed a jókedv.
Persze nem csupán az: körülbelül kétpercenként történik valami annyira meghökkentő a manézsban, hogy a szó szoros értelmében elakad a lélegzetünk. Igazi felépített előadás, hangsúlyos színházi elemekkel: az egyes számok például kerettörténetbe illeszkednek. Egy olyan világból jelent kilépést ez a show, ahol szürke emberek szürke öltönyös életet élnek, kötelező tartozékuk az okostelefon – ismerős valahonnan? A csodák világában pedig szó szerint bármi megtörténhet: a gravitáció legyőzése csak az első lépést jelenti. A szabályok felbomlanak, színessé változik a kirakószerű manézs, vizek szöknek a tetőzetig vagy éppen onnan a földre – és a trükkök sem maradnak el. (A kislányom néha felkiált: „De ez le-he-tet-len!”)
Bizalomból jelesre vizsgáznak a Teibler-csoport ugródeszkásai: minden mozdulatuk kiszámított, és egymás fizikai és lélekjelenlétére épül. (Bárcsak így működne az életben is! – tehetnénk hozzá halkan.) Aztán Demjén Natália levegőszámán ámulunk, aki nem csupán életveszélyes mozdulatokat hajt végre két látszólag könnyed selyemsál (tissue) segítségével, hanem mindeközben gyönyörűen énekel és hegedül is – néha fejjel lefelé lógva.
Az állatok jelenléte különösen szimpatikus a porondon: szinte látható, hogy a kutyákat, arapapagájokat játékkal és jutalomfalatokkal motiválták – s ők is örömüket lelik a mutatványokban, a tapsban. (Nincsenek például nehezen idomítható, lomha állatok.) Az viszont egyértelmű, hogy rengeteg gyakorlás előzte meg ezt a látszólag önfeledt játékot: a kutyák páros ugrókötelezésre kaphatók, karikát ugranak át, sőt szaltóznak is, az arapapagájok pedig nagyon összetett produkciót adnak elő: bevásárlókocsit tolnak, rollereznek vagy autót vezetnek. Aztán ölelést, szeretetet kapnak idomáruktól.
A víz szimbolikája át- meg átszövi az egész műsort: az akár elemenként is süllyedő manézs néha kis tavacska, szelíd vízesés vagy éppen viharos tenger képét adja. És van egy külön szám, amely kimondottan a szökőkút látványos működésére épül. A nyolcvantonnányi szerkezetet négy kamion szállította Magyarországra, és 11 000 liter vízzel töltötték fel. És hogy mi mindenre képes? Különböző alakzatokat felvenni, színesedni vagy éppen 18 méteres magasságba törni fel. A háttérvetítéseknek köszönhetően látjuk az egyébként elsikkadó, de fontos részleteket: például a rúdművész tüzes-vizes erőmutatványánál vagy Polupoltinnykh Anastasiia és Antonyuk Vladimir zongorás handstandszáma közben.
A vízzel játszik, az elemre reflektál a tánckar poétikus mozgása: a lebegő tünékenység, áramlás, az ernyők jelenléte szépen illeszkedik a tematikába. Ugyanígy a lábzsonglőr mutatványában is szerepet játszanak az esernyők – Goncharova Levgeniia mozgatja őket rendkívüli ügyességgel. Kristóf Krisztián zsonglőrködése a visszafogott, művészi jelleget erősíti: az artistadinasztia leszármazottja igazi cilinderes úriembert alakít, szivardobozokat mozgat, szinte követhetetlen módon, sőt égő szivardobozt is beiktat a produkciójába. Peshkov Vasily, Polupoltinnykh Anastasiia és Moiseeva Irina magasdrótszáma maga az életveszély: a gyengébb idegzetűek itt félre is fordulnak, amikor a magasban elindul a férfi a drótszálon, majd később egy, aztán két nőt is magával visz. És mindez nem elég, kipróbálja mutatványát meredeken feszülő dróton is.
A trapézszám is lendületes – a gurtniszámban pedig egyesül az artistaprodukció egy gyönyörű vízi tánccal. Nyomát sem találjuk a harsányságnak, letisztult mozdulatokat látunk, elegáns kivitelben. Néha talán a felnőtteknek sok a lézerfényből, de a gyerekeket teljesen elbűvöli, ezért megbocsátjuk. Nem csalódnak azok sem, akik trükköket vártak: van itt illuzionista művész, aki testet „darabol”, és van egy szinte hihetetlen ruhaváltó trükksorozat, amelyben a hölgy több mint tízszer vált szettet, szinte pillanatok alatt.
A hivatásos színésznő (Tarsoly Krisztina/Földesi Ágnes) bohóc-tündérlányként való szerepeltetésével szintén szintet ugrott a cirkusz – és feltétlenül kiemelném Pál Dániel Levente (lapunk munkatársa) dramaturgiai munkáját, mellyel szövegileg színvonalassá tette a műsort. Úgy tűnik, ez a cirkusz megérett arra, hogy ne olcsó, trükkös szemfényvesztésben utazzon. Az egyes számokon jól látszik, hogy tulajdonképpen a rengeteg munka, ügyesség, gyakorlás és erőfeszítés a titok, hogy fantasztikus fizikai-szellemi-lelki teljesítménnyel nézünk itt szembe. És üzenet is van: hogy a szürke, unalmas uniformisok alatt ott rejtőzik mindenkiben egy „csodakészítő szakember” – csak merni kell követni a szenvedélyt.