Elsőre furcsa volt látni, és percekig tartott megszokni, hogy a film nem színes, hanem fekete-fehér. Furcsa volt, mert ha már a választott helyszín a latin-amerikai dzsungel, akkor innen is – ahogy sejtésem szerint a világ bármely más vidékéről, városából – az lenne az előzetes nézői elvárás, hogy bármilyen is a film, de legalább lássunk közben gyönyörű tájakat, virágokkal és növényekkel burjánzó színorgiát, a teremtett természet őrjöngő barokkját és rokokóját egyszerre. Gyönyörködhessünk az elérhetetlen egzotikumban, csodálkozzunk, ámuldozzunk, el legyünk varázsolva. Ám ez nem a National Geographic, sem a Spektrum valamelyik látványos dokumentumfilmje, sem a Mel Gibson Apocalyptójában teljes fordulatszámon pörgő hollywoodi szépségeszmény az érintetlen anyatermészetről. És nincsenek – egy apró és hangsúlyos képet leszámítva – számítógépes trükkök vagy CGI sem a filmben, pedig mennyi álomjelenet adna erre alkalmat és lehetőséget! És a fényképezés manapság egyre elterjedtebb, minden jelenetet és egymásra épülő képkockát a kvázi katarzisig túldramatizáló megoldásairól is lemondunk, helyette olyan „kemény” beállításokkal és vágásokkal dolgozik a rendező (Ciro Guerra), az operatőr (David Gallegos) és a vágó (Etienne Boussac), mintha csak Werner Herzog legendás 1972-es Aguirre, Isten haragja című filmjét látnánk. Vagy mintha jelen Oscar-jelölt mozgóképes dolgozat készítői szételemezték volna az idősödő német zseni korai filmjeit, tőle tanulták volna a filmkészítést.
Ezekről tehát lemondtunk mind, és cserébe egy nagyon összetett és sokértelmű, sokrétegű, sok apró utalással is dolgozó, egyszerre megrázó és felemelő történetet kapunk. Úgy, hogy erről semmi sem tereli el a figyelmünket, azaz összegezve az eddigieket: nincs vizuális túlbeszélés, a figyelem valóban arra tud irányulni, ami maga a film és a film története – legyen ez ebben a formájában valamennyire egy korábbi filmes, alkotói generációt idéző megoldás (vö. Herzog).
S hogy miről szól a film? Leegyszerűsítve nem többről, mint hogy Karamakate, a világtól elvonultan élő nagyhatalmú amazóniai sámán két külön idősíkban két, jellemében, szándékaiban és motivációiban is különböző fehér embert vezet végig a beavatás ösvényén. Vezetésével a két egymástól független, de egymáshoz egyszerre mégis sok szállal kötődő expedíció egy különös varázsnövény, a Yakruna lelőhelyét keresi.
Ha pedig nem akarjuk leegyszerűsíteni jelen alkotást – ahogy a mágikus realizmus mint alkotói módszer és világolvasat, világábrázolás jellegéből fakadóan nem is engedi nagyon a leegyszerűsítést –, akkor egy olyan világba keveredünk, amely egyszerre él az álmok és a valóság, a múlt és a jelen, a felejtésre ítélt törzsi és a felejtés ellen minden eszközével küzdő fehér kultúra között. S mindezt olyan sűrű szövéssel teszi, mintha összefőznénk Alejo Carpentier Eltűnt nyomok című regényének a történelem linearitását kijátszó jeleneteit Francis Ford Coppola Apokalipszis most című mozijának a folyón felfelé hajózó valószerűtlennek, mégis valóságosnak tűnő beavatási rítusával.