Csizmadia Zoltánt már 1969 óta foglalkoztatta Bauer Sándor hazaszeretetének, önfeláldozásának témája. A festőművész a forradalom sok tizenéves hősét őrzi emlékezetében. Lehet, hogy öntudatlanul is Horatius tanácsára – „Te kilenc évig tartsd vissza művedet” – évekig érlelte a róla festett képet.
Önmáglya – ez jut eszembe, amikor Csizmadia Zoltán festményét nézem. A hősies póz XIX. századi festményekről is ismerős lehet, de nem kérkedő. A behunyt szemmel égő Bauer a szentképek vértanúira emlékeztet, a zászlók pedig nem a képzelet szépítő ecsetvonásai, hanem a valóságé, ugyanis öngyilkossága közben két kis nemzeti színű zászlót lobogtatott.
Manapság is el lehet töprengeni Bauer Sándor tettén. Talán megdöbbentő, hogy nem a távoli középkorban, vagy a vallásháborúk idején történt – pedig elsőre akár oda is datálhatnánk. Tette olyannyira nem racionális, hogy a posztmodern ember el sem tudja képzelni az okát. Miért tette? Elment az esze? Nem volt jobb dolga? És talán a legfontosabb kérdés: mit ért el ezzel az egésszel? Azt tudjuk, hogy Kr. e. 356-ban Artemisz templomát egy Hérosztratosz nevű ember gyújtotta fel, aki tettét azzal indokolta, hogy be akart kerülni a történelembe. De ez a legócskább önzés elmeszüleménye.
Bauer Sándort nem az önző, kicsinyes örökkévalóság ihlette, hanem a kétségbeesett, tehetetlen hazaszeretet. Egyszerűen figyelmeztetni akarta kortársait és lázadásra ösztökélni őket az elnyomó rendszer ellen. Szervezkedni szinte lehetetlen volt a mindent behálózó diktatúra korában, Bauer Sándor pedig azt az egyetlen dolgot áldozta fel a nemzeti szabadságért, ami fölött még rendelkezett: tulajdon testét. Amivel a zsarnokság nem teljesen rendelkezett…
A regnáló hatalmat megrémítette az eleven fáklyaként való tiltakozás. Attól tartottak, mások is követik a kamasz fiú példáját. Tettét izgatásnak minősítették és letartóztatták. De már nem tudták megmenteni, három nap múlva elhunyt az angyalföldi Honvédkórházban. Tettek is róla, hogy elfelejtsék.
Ezt a különös tiltakozási módot Jan Pallach kezdte, 1969-ben Csehszlovákiában, példáját több mint tízen követték Közép-Európa-szerte. Erdélyben 1970-ben Moyses Márton cselekedett hasonlóan, Brassóban. Érdekes megnézni a tiltakozók társadalmi összetételét is, nagyrészt üzemi munkás, ipari tanuló, diákok, traktoros, szerelő, technikus, költő található közöttük. És mind fiatalok. De úgy érezték, tenniük kell valamit. Bauer Sándor haláltusája közben, a kórházi ágyon állítólag azt mondta, hogy ,,azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember…”. És így már világos minden.