– Nemrég jelent meg harmadik, Die Liebe című kötete. A könyv szinte minden szereplője sérült, függő vagy mániákus. Erős társadalomkritikaként is felfogható a kötet?
– Nyilván. Habár bevallom, amikor írok, ilyesmi meg sem fordul a fejemben. Amikor először kérdeztek rá, kissé meglepett, hogy ilyen olvasat is akad. Amikor írok, a szövegek félig-meddig módosult tudatállapotban jönnek létre. Nem, semmiféle drogról nincs szó, számomra elég, ha egy-két makacsabb impulzus ér vagy tör fel belőlem utólag, aztán már csak sok kávé és hangos zene kell. A szövegeim zöme éjjel jön létre. Amikor írok, nem nagyon vagyok tudatában, mi is kerül ki a kezem közül. Ez még másnap, harmadnap, a csiszolás ideje alatt is nagyjából így van.
– Mennyi idő után tudja érdemben megvizsgálni az írását?
– Legalább egy hétnek kell eltelnie, hogy kívülállóként, hűvös fejjel tudjam ismét elolvasni a saját alkotásomat. És nagyon gyakran én magam vagyok a legjobban meglepődve. Azt hiszem, akad valamiféle – egy vagy több – alszemélyiségem, amely így követeli ki magának a helyet a nap alatt.
– Írásainak jelentős része rendkívül erős képeket, filmes megoldásokat tartalmaz. A kép az örökös kiindulópont?
– Igen, az tény, hogy képekben gondolkodom, valamint nagy szerelmem a film (ahogy például a színház is). Gyakran sajnálattal állapítom meg magamban, hogy bizonyos, számomra döbbenetesen szuggesztív vizuális tartalmak irodalmilag, ahogy verbálisan is, sajnos kifejezhetetlenek. Ám átélhetők és átérezhetők.
– Nagymamája, Börcsök Erzsébet és édesanyja, Jódal Rózsa is író, előbbi nevét Újvidéken utca viseli. Magától értetődő családi hagyományként örökölte az írást?
– Mivel nagyszámú és válogatott magyar nyelvű könyv közt nőttem fel, talán ilyesmire voltam predesztinálva. Egyébként büszke vagyok az elődeimre. Anyai nagyanyámra, akinek 1998-tól 2011-ig a pancsovai székhelyű Börcsök Erzsébet Módszertani Központ viselte a nevét, és ami csak anyagiak hiányában szűnt meg; akiről 2011 szeptemberében félórás portréfilm készült, amelyet az Újvidéki Televízió mutatott be két nyelven; akinek magyar nyelven megjelent regényei és elbeszéléskötetei után Eszter című, önéletrajzi elemekre épült regénye 2002-ben szerb nyelven is megjelent, s akit több, így a Znamenite žene Novog Sada (Újvidék nevezetes asszonyai) című kötetben is számon tartanak; valamint édesanyámra, Jódal Rózsára, akinek nemcsak hét kötete jelent meg, de hangjátékait is hat nyelven játsszák.
– Tudtommal anyai nagyanyja kapcsolatban állt az orvos és író, a vajdasági Kazinczyként emlegetett Szenteleky Kornéllal, akinek a vajdasági magyar irodalom megteremtése köszönhető. Mi tudható erről a viszonyról?
– Erről a helyzetről sajnos elég keveset tudok. Természetesen büszke vagyok a nagyanyámra, de gyökeresen más az én alkotói vagy bármilyen egyéb világom, szenzibilitásom, és azt hiszem, ez így is van rendjén. Úgy érzem ugyanakkor, tartozom annyival a nagyanyámnak, hogy előbb-utóbb némileg megismerjem Versec, Temesvár, Nagybecskerek, Szeged, esetleg még egy-két város immár múltba süllyedt létét, misztikumát, néhai városi legendáit (mert mindegyiknek vannak ilyenjei), s – beleértve a gót betűket is – megtanulni tisztességesen németül (gyerekkoromban még értettem ezen a nyelven), és legalább egy kicsit románul, valamint annyira tudni szeretni, amennyire ő szerette – szinte titokban, magába temetve – Szentelekyt egy életen át.
– Vajdasági magyar íróként jóval szorosabb kapcsolat fűzi az anyanyelvéhez, mint egy magyarországi szerzőt. Úgy tudom, mindig lenyűgözi, ha magyar beszédet hall. Identitáskijelölő vagy ennél is több önnek a nyelv?
– Az identitás egy képlékeny, dialektikus konglomerátum, rengeteg megválaszolhatatlan kérdőjellel. De ami statikus benne, az – ellentétben azzal, ahogy az emberek egy részénél megfigyeltem – esetemben nem a legkülönfélébb külsőségekben, hanem a lényegben található, ami számomra az anyanyelv. Ez nálam odáig megy, hogy például képes vagyok rendszeresen, komoly anyagi lemondások árán, körülményesen és gyakran nehezen, túlnyomórészt jóval drágábban, magyar nyelven beszerezni ugyanazt a könyvet, amelyet három-négy buszállomásnyit utazva azonnal, gond nélkül és jóval olcsóbban is megvásárolhatnék a környezetem nyelvén. És ez nem csak a szépirodalomra vagy az irodalom különféle válfajaira vonatkozik. A beszédről – pedig nagyon-nagyon fontosnak tartom – és sok egyébről ezúttal helyszűke miatt hadd ne ejtsek szót. S nem mellékesen áldom a világhálót, amelynek a lehetőségeivel – egyelőre – csak részben élek.