Jaj, miért akartok odamenni? – valahogy így kezdte édesanyám, amikor alig 18 évesen a barátaimmal odaálltunk elé, és dacos tinédzserek módjára közöltük: a nyáron bizony a Sziget Fesztiválon fogunk szórakozni. Majdnem tíz év távlatából érthető az anyai aggodalom, felnőttként már mi is belátjuk, hogy veszélyes hely a világ, a tömegrendezvények – jelen esetben tömegbulik – pedig az átlagosnál is több kockázatot rejthetnek magukban. Tizenévesként leginkább vállrándítással reagáltunk a „nem is tudsz sátrat állítani”, „féltelek a drogosoktól” és „ennyi pénzből akár nyaralni is mehetnél” érvekre, hiszen szentül hittük: életünk legjobb élményei várnak minket a Szigeten.
A fesztivál beváltotta a hozzá fűzött reményeket, egy hét „szigetelés” után úgy éreztük, megérte hónapokig spórolni a már akkor méregdrága jegyre, ráadásul az óbudai móka közepette nemcsak bitang jó koncerteket láttunk-hallottunk, de rengeteg külföldi barátot is szereztünk. Nem túlzás azt állítani, hogy a Szigeten találkoztunk először a nagybetűs külfölddel: szinte ittuk a francia srácok szavait, és lépten-nyomon rácsodálkoztunk, hogy milyen csinosak a holland lányok. Közben egy percig sem éreztük kevesebbnek magunkat a gazdag nyugatiaknál, sőt jó volt látni, ahogy ők is lelkesednek a lángosért, és lenyűgözi őket a magyar főváros.
Egyetemistaként is visszajártunk a szabadság szigetére, egy idő után a család már nem kérdezett rá, hogy velük nyaralunk-e Horvátországban, vagy ismét Óbudán töltjük azt a bizonyos augusztusi hetet. A baráti társaság egy része közben leszakadt: van, akinek gyereke lett, mások egész egyszerűen belefáradtak a „szitizen” létbe. Nemcsak mi öregedtünk, velünk együtt a szeretett fesztivál is nemesedett: jött a 19., huszadik Sziget, a minap pedig azon kaptam magam, hogy a 25. születésnapi buli után hagyom el a K-hidat (K-rácsozású, innen a neve). Édesanyámtól persze ezúttal is jött a kérdés: „Kinőtted-e már a Szigetet?” Talán őt lepte meg legjobban a magabiztos bólintásom, hiszen közel egy évtizedet várt erre az igenre. „A Sziget nőtt ki engem” – hangzott a válaszom, és valóban, aligha tudtam volna pontosabban megfogalmazni az érzéseimet. 2017-re ugyanis nem én változtam a legtöbbet: 25. születésnap ide vagy oda, olyan, mintha a Sziget nem nőtt volna fel a korához.
Természetesen nem szemrehányásról van szó, hiszen aligha lehet rosszat mondani a szervezésről: a Sziget-csapat idén is világsztárokat vonultatott fel, és gondoskodott arról, hogy a szitizenek élménytengerben fürödjenek. Megint százezrek érkeztek Budapestre, a fesztivál pedig újból bizonyította, hogy márkanév lett Európában. A felnőttjátszótér hozta a kötelezőt: ha kedved tartotta, hintázhattál, toronyból ugrálhattál, divatbemutatókat nézhettél, vagy jógaórán vehettél részt. Mindezt úgy, hogy a listavezetőkkel teli zenei programokról még egy szó sem esett. Külcsínből tehát 2017-ben sem volt hiány, de fejben sajnos eljutottam a „nem mind arany, ami fénylik” és „a kevesebb néha több” klisékhez. Mert hiába installálnak egy H&M divat- és élményszigetet a fesztiválra, ha az egyszeri látogató még a kétezer forintos (!) lángosát sem eheti meg az ottani padokon, hiszen zavarná a csillámarcú külföldi lányok pólóbatikolását.
Talán ezzel sem lenne baj, de az már inkább dühítő, hogy az ott dolgozók olyan hangnemben küldenek arrébb, hogy legszívesebben az arcukat batikolnám tele. Sőt akkor sem éreztem a megszokott szigetes jófejséget, amikor a harmadik szórakozóegységben a harmadik különböző árat fizettem – ugyanazért az italért. Kérdezni vagy az itallapra mutogatni felesleges, a pultos lány egy „bocs, sokan vannak” mondattal elintézte az aggályaimat. Sajnos a Sziget – önhibáján kívül – valóban borzasztóan drága az átlag magyarnak, így szerencsésnek érzem magam, ha ott szórakozhatok. Viszont az átverést vagy a lekezelő hangnemet sem a sarki közért, sem pedig egy félmilliós fesztivál nem engedhetné meg magának.
A probléma nyilvánvalóan személyfüggő, a fesztiválon dolgozók java így is embertelen munkát végez egy-egy szombat vagy vasárnap éjszaka, amikor a Sziget legeldugottabb helyeiről is embertömegek bújnak elő. Egy pultos fiú elmeséli, hogy a legnépszerűbb DJ-k nagyszínpados koncertjei alatt egyetlen látogatónak akár hat-hét, darabonként tízezer forintos koktélvödröt is elad. A relatív túlárazottságra azt hiszem, felesleges több szót fecsérelni, hiszen egyértelmű, hogy – bármennyibe kerüljön is – a tömeg él-hal a magyar fesztivál-köztársaságért.
A The Chainsmokers nevű amerikai DJ-duó vasárnap esti koncertjén gyakorlatilag mozdulni sem lehetett, a barátaimmal jókedvű német fesztiválozók gyűrűjében vártunk arra, hogy a Sziget idei főprodukciója színpadra lépjen. Már amennyire lehetséges színpadról beszélni, hiszen Chainsmokersék esetében (is) egy hatalmas DJ-pulton folyt a „koncert”. Az amerikai buliüzem hozta az utóbbi években megszokott színvonalat: rendkívül látványos fényjáték mellett több mint egy órán át tartott a luxusdiszkó, amelynek a végét egy mögöttünk álló fesztiválozó a „de jó, hogy befejezték” mondattal nyugtázta. Nem tudtunk nem egyetérteni.
Ennek ellenére a zenei felhozatal tekintetében sem lehet sok kritikával illetni a Szigetet, ugyanis azt nyújtja, amire van igény. Más kérdés, hogy én és kis baráti társaságom szép lassan kiszorulunk a célközönség soraiból, hiszen idén már alig-alig, a legtöbbször csak kíváncsiságból fordultunk meg a nagyszínpad környékén. Unatkozni persze így sem lehetett: találtunk megmosolyogtató pillanatot és néhány, számunkra kedves koncertet. A 25., frenetikusnak beharangozott szülinap varázsa ugyanakkor elmaradt. Valóban megkaptuk a várva várt fesztivált, örültünk a látványvilágnak és az ajándékoknak, de évek óta először fordult elő, hogy nem bánkódtunk a buli végén.
Fotók: Bach Máté, Kurucz Árpád