A lokalitásban fulladozó, abból kitörni nem képes helytörténetírást új szemlélettel és módszerekkel fűszerezték, hogy rávilágítsanak a város ezerarcú múltjára. A kritikai kutatások során kiderült, hogy a népszerű Szentendre-olvasatok mögött – miszerint egy szerb, békés üdülőváros – sok konfliktus és töréspont lappang, ez a bukolikus kép pedig nem felel meg teljesen a valóságnak. Szentendre koronként mást és mást jelentett, különböző tartalommal töltötték meg a helyiek, vagy később, a 20. század során az állampolitika. Így teremtették meg a város különböző arculatait, és vált a festők városává az 1926-ban alapított művésztelep által, vagy az e kezdeményezésre épülő múzeumvárossá a Kádár-korszakban. A hetvenes években pedig a diplomaták számára kötelezően megtekintendő kirakatvárossá tették, és megfordult itt Tito feleségétől Freddy Mercuryig mindenki, aki számított. Sok alkotónak pedig menedéket nyújtott a terror éveiben, például Hamvas Bélának, aki, miután kényszernyugdíjba küldték, itt gondozta kertjét és írta meg nagyregényét: a Karnevált.
A kötet és az új helytörténeti kiállítás szerkezete párhuzamosan alakult ki az elmúlt egynéhány évben. Ezért mindkettő fő célja a Szentendréről alkotott különféle képek felvillantása és bemutatása annak reményében, hogy egy hiteles és sokoldalú változatot tudnak róla alkotni, feltárva a Duna menti szerepét, de ebből kiemelve regionális és országos kontextusban is megvizsgálják a jelentőségét. Mivel 1968 óta nem volt helytörténeti kiállítás a városban, ezért a Ferenczy Múzeum birtokában lévő Fő téri Kereskedőház pincéjében – szó szerint – a dolgok mélyére hatolhatunk. Amint lemegyünk a lépcsőn, nem az ősidők rémisztő idegensége fogad, hanem egy HÉV-modell, ami mára a városba jutás jelképévé vált, és körülötte a közelmúlt ismerősnek tűnő világa. A kiállításon ugyanis megfordították az időrendet, és a jelenből indulhatunk el a végképp homályba borult múltba. Ahogy elmerülünk az időben, úgy a termek is egyre mélyebben helyezkednek el, a források pedig egyre gyérülnek, és szembetűnővé válik az enyésző idő minden emberi nyomot eltörlő hatalma – ám fogódzók mindig akadnak. Tehát a kiállítás első terme a 20. századot, vagyis a közelmúltat mutatja be, pont azért, hogy minél több kötődési pontja legyen a látogatónak, aki ide belép – hiszen elvégre azt a városképet ismeri fel, amit ma is megtekinthet az utcán kóborolva. A második teremben a hagyományos szerb kereskedőváros életébe pillanthatunk be, ahová egy múlt század eleji kereskedőbolt teljes világoszöld berendezését is felállították, és itt van a Jókai hősének, Ráby Mátyásnak tulajdonított mitikus láda, amit felbontva láthatunk gyönyörű vas zárszerkezetével, valamint a kereskedőház makettje – amint hőskorában volt látható – boltokkal, lakásokkal, telis-tele élettel.
A harmadik terem a soknemzetiségű és sokfelekezetű várost mutatja be – éltek itt magyarok, szerbek, szlovákok, dalmátok, németek és zsidók is –, itt kiderül, hogy a szerbek 1690-es megjelenésével felgyorsul a település fejlődése. Az utolsó terem a régmúltról szól, a kora újkori helyi szőlőkultúráról és a római korról, hiszen a külföldi látogatók ismereteivel ezt az időszakot lehet a legjobban összekapcsolni, és egyben az európai kultúrtörténetbe is belehelyezni.
A városról olyan térképek is előkerültek, amelyeket most láthat először a nagyközönség – ám sajnos helyszűke miatt a padlóra nyomtatták őket. Az időrégészetet a vitrinek alatti fiókok számos érdekessége teszi rejtelmessé, érdemes őket kihúzni. De feltűnik egy kiegyezés kora előtti várostábla, és az Isten báránya városcímer különböző tárgyakon, egy képernyőről pedig egy több mint százéves felvételt láthatunk a harangszentelésről. Hangszórókból a kiállított dokumentumokból hangzanak el részletek, hogy az időutazók ízelítőt kaphassanak egy-egy történeti forrásból. A kiállítás különös kellékei azok az érintőképernyős gépek, amelyeken a házak külön történeteit is meg lehet ismerni. Három különböző korból származó térképet – 1808, 1886, 2006 – vetítettek egymásra, amelyeken bejelölték a lakosság-összeírásokból megismert tulajdonosok neveit. Ebből pedig kirajzolódik Szentendre társadalmi városszerkezete is, és megtudhatjuk, hogy ki hol lakott, miként váltották egymást a tulajdonosok.
A szentendrei örökségalkotásról elmondható: egyes korszakokból különböző értékek maradtak fenn és épültek be a város önképébe. A középkorból és a török hódoltság korából a legkevesebb, ám a szerbek 1690-i betelepülésével gyökeresen megváltozott a település élete, és ezután alakult ki az a 18. századi városi térszerkezet, amit ma is ismerünk, barokk polgári házak és templomok. Ám a szerbek a 19. század végére már elveszítették hajdani kiváltságos helyzetüket a városban, aminek gazdasági fejlődése és modernizációja megtört Budapest mindent elsöprő vonzáskörzetében. Részben ennek is köszönhető, hogy megmaradt a városkép, amely egyébként a szerbek fontos emlékezeti helye, egy jelképes központ, ami a nemzeti turizmusuk vérkeringésében is benne van.