Amikor az új nemzedékekkel foglalkozott vagy éppen kényszerűségből kultúrházat vezetett, egyúttal a szellemi függetlenség szobra is volt a szememben: diktatúrának és álszent demokráciának ki lehetett őt szorítani az irodalom perifériájára, de beszervezni, megvásárolni, megtörni soha. Civilben gyöngéden szerető férj volt, az utóbbi időben pedig már dédnagypapa is: indulatait az irodalmi életnek tartogatta.
Nélküle a Kilencek költőcsoport aligha lépett volna ki a bölcsészkari keretekből. Nemcsak a legendás 1969-es antológia, az Elérhetetlen föld címadó versét írta, de néhány diáktársával, levakarhatatlan csökönyösséggel, ő harcolta ki az alulról szerveződő közös kötetet is az abszolút bolsevik centralizáció korában. Már akkor demokrata volt, amikor még azok sem, akik később demokráciából előszeretettel kioktatták. Később az aczéli gépezet nem igazán akarta megbocsátani neki, nekik a hatalom pillanatnyi gyöngeségét: önálló könyveik jó ideig késve, szétszerkesztve vagy egyáltalán nem jelentek meg. „Tűrték” őket, de nem volt benne köszönet. Utassy József idegeit fel is morzsolta a meddő küzdelem, ám Oláh János soha nem adta fel a harcot. Amikor évtizedekkel később szóba jött a hetvenes-nyolcvanas évek sikamlós irodalompolitikai alkumechanizmusát, a generációs kedvezményezettek oldaláról túlméretezett düh és trágár szóömleny volt a reakció: írásos dokumentumok után kiáltottak, ragaszkodtak szeplőtelen fogantatásukhoz.
Miért lett volna légy a tejben, ha az Oláh-életművet időben kanonizálják? A költészetben nem lett volna az: Oláh (eltekintve őszikéinek klasszicizáló, kifejezetten bölcs darabjaitól) alkotó élete nagy részében tipikus modernista költő volt, akitől még az avantgárd hatás sem idegen. Poézise nívós költészet, prózája korszakalkotó. A problémát a Közel és Visszatérés című, kiadóilag mesterségesen kétfelé szabdalt, hazai előzményekkel nem igazán rendelkező regényei okozták. E nagyprózának a filmszerűsége, tudatfolyama, nyelvi bravúrja nem illett az úgynevezett prózafordulat kanonizálóinak szűklátókörűségébe vagy inkább szűkkeblűségébe: lám, a modern és a posztmodern közötti átmenetben más út is létezik, mint amit ők ellentmondást nem tűrően felvázoltak, az egyik kirekesztő kánont a másik kirekesztő kánonnal váltva fel. Életem egyik nagy intellektuális élménye, hogy négy évtized után a Közel című, végre egy könyvfedél alatt megjelenő opus magnum nyelvi egységesítésében kontrollszerkesztőként részt vehettem.
A somogyi végekről induló ifjúnak a népi irodalom korszerű továbbvitele volt a művészi életcélja. Ebben heves vitáink is voltak (emiatt még rádió- és tévéstúdiókban, élő adásban is súrlódtunk): noha nekem is akadnak földműves felmenőim, kétségeimet fejeztem ki, hogy a paraszti osztály történelmi kiiktatásával – amit vállvetve végzett el a diktatúra és az átmenet demokráciája – ennek a tradíciónak lehetséges-e még élő hagyománya. Akkor enyhültem meg, amikor az Oláh-féle „mutatis mutandis” szerkesztői gyakorlattal közelről megismerkedtem. Ebben kiemelt hely jutott egyfajta modern realizmusnak vagy inkább valóságvonatkozásnak (a szövegirodalom múló epizód voltában kezdettől egyetértettünk), de János mindenfajta természetű tehetség előtt megnyitotta a kaput: alighanem ő fedezte fel a Magyar Naplóban a legtöbb mai ifjú pályatársat, esztétikai, sőt politikai hitvallástól úgyszólván függetlenül.
Ehhez persze kellett a sors kegye, hogy túl az ötvenen (Tornai József akkori elnök bizalmának és jó szemének köszönhetően) Oláh János beleülhessen az írószövetség folyóiratának főszerkesztői székébe. 1994-ben tüntetőleg azért szegődtem el mellé olvasószerkesztőnek, mert a friss Horn-érában az egész liberális elit bojkottálta a lapot, amiért manapság nyilván nem győzik eléggé szégyellni magukat. Egy sportembernek vesztes szituációból szép nyerni: a következő huszonkét év már irodalomtörténet. Az ezredfordulón a lap könyvkiadói tevékenységbe is fogott (ezúttal a hazai multikkal húzva ujjat), és nemrég következett a tematikus Irodalmi Magazin. János mindent, amihez csak nyúlt, a saját képére formált: még a rákkal folytatott majd fél évtizedes küzdelemben is rajta tartotta a szemét irodalmi birodalmán.
Utolsó éveiben még akadémikus is lett (Kossuth-díjas nem, ami elég nagy szégyen); de a közéleti szerepvállalás mellett érdekelte a Balaton-felvidéki szőlő művelése is. Hét-nyolc éve, amikor a Kilencekről forgattunk filmet, még a csónakjába is betelepültünk a kamerával. A túlsúlytól a ladik pereméig süllyedtünk a nádasban, féltettük a milliós technikát, ám ő magabiztosan csáklyázott: tudtuk, nem lehet baj, amíg ő ott van. Most meg csupán abban bízhatunk, hogy közel a visszatérés.