Miként lehet sikeres ma magyar nyelvterületen egy női író, aki nem képviseli az érthetetlen, sok esetben l’art pour l’art stílust, ehelyett történelmi regények írására adja fejét, s talán éppen ezen okok miatt a kritika gyakorta elfeledkezik említést tenni róla? A kérdést az irodalmi sátorban Tusnádfürdőn Demeter Szilárd író tette fel Ugron Zsolnának, aki eddigi köteteivel töretlen sikernek örvend olvasói körökben.
Körülbelül egy éve kezd nem összerezzenni arra, ha írónak nevezik, állítja Ugron Zsolna. Merthogy nem készült erre a pályára, jogászként végzett, majd újságíró, televíziós szerkesztő és PR-tanácsadó is volt. – Az élet úgy hozta, hogy sokáig Székelyföldön éltem, és szerettem volna valami olyasmivel foglalkozni, ami csak az enyém. Évekig terveztem, hogy összegyűjtöm az asztal körüli családi történeteket egy szakácskönyvhöz, végül ez lett az első regény gerince (Úrilányok Erdélyben, 2010), amit nagyon szeretett a közönség. Röviden szólva így váltam íróvá. Az első regény könnyű nyári olvasmány, lektűr, azt mondják, ami itthon kellemetlen, majdhogynem elfogadhatatlan, „komoly ember ilyesmit nem ír, csak műkedvelők, meg csajok”. Magyar sajátosság, hogy ez a műfaj nem emel még íróvá valakit. Angolszász területen vagy Németországban ez azért másképp van, ott nem feltétlenül lenézett a közönségsiker, és nem kizárólagos, életre szóló skatulyákba passzírozódnak be a szerzők. Nem elvárás, hogy egy könyvről engesztelhetetlenül kijelenthető legyen, hogy magas irodalom vagy szórakoztató regény. Sokáig harcoltam, próbáltam kiverekedni magam ebből az „erdélyi úrilány” skatulyából. Ma már úgy gondolom, nem érdemes hadakozni ezzel. Ez van ugyanis. Hogy jó könyveket írok-e, azt ez a jelzős szerkezet úgysem befolyásolja semmilyen módon, ugyebár.
Vonzódása egy letűnt kor iránt nagyszülei elveszett világa utáni tiszteletén és szeretetén alapszik, annak a báját, karakánságát szerette volna megörökíteni, s azt, hogy ezek az emberek bármilyen körülmények között emberek maradtak, s közben megőrizték a humorukat. – Minden helyzetben képesek voltak önmagukon nevetni, ami nagyon hasznos és szerethető adottság – vagy akár szokásnak is nevezhetjük.
A történelmi trilógia utolsó eleme készül éppen, a régimódi nyelvezetre utalva az írónő elmondta, automatikusan írt így, tisztában volt vele, amikor leadta a kéziratot, hogy lesznek emberek, akik nem fogják annyira könnyen olvasni. De vajon mi lehet annak a magyarázata, hogy hiába toplistás szerző, a kritikai kánon mégsem tartja kellőképpen számon Ugron Zsolnát? – firtatta Demeter Szilárd. Egyszersmind örömmel konstatálta, hogy az Ugron Zsolna-jelenség bizonyíték arra, hogy az irodalom felkent papjainak elismerése nélkül is lehet maradandót alkotni.
– Ugyanaz a helyzet léphet itt fel, mint az irodalmi szekértáborok esetében – véli Ugron, hozzátéve, hogy született azért néhány kritika, amely teljesen jogos észrevételeket fogalmazott meg. – Természetesen jólesik, ha jót írnak a munkámról és rosszul érint, ha elmarasztalják, de az lenne igazán fájó, ha nem olvasnának. A könyvnek végső soron magát kell eladnia. Úgy tudom kiadóktól, hogy jól felépített és finanszírozott kampánnyal bármilyen könyvből el lehet adni nagyjából hatezret. A többi már az olvasókon múlik. Tagadhatatlan, hogy az Úrilányok Erdélyben című regényemnek komoly felvezetése volt és ráadásul egy erős történet is támogatta. Jól brandelhető volt, mondom akkor csúnyán. Így aztán kialakult egy olvasótábor, amely fogékony volt arra, hogy vegyen Ugron Zsolna-könyvet. Egyébként nemrég jelent meg a második kiadás, új borítóval. Azt gondolom, az nyilván segít, hogy kommunikációs tanácsadó és újságíró is voltam korábban, ezért valamennyire tudok termékként is gondolkodni a könyveimről.
Hirdeti, hogy Erdélyből származik és sokat tesz azért, hogy ezen a területen „a mi lányunkként” emlegessék. – Ami igazán meghatott, hogy az egykori gimnáziumomban az egyik évben a harmadikos lányok jutalomkönyve az első regényem volt. Az is, amikor egy ózdi gimnáziumban a végzősök az Erdélyi menyegzőt kérték érettségi anyagnak. Ráadásul egy tizennyolc éves fiú javaslatára. Néha megrendít ez a felelősség, amit az írás jelent, amiről az ember közbe-közbe hajlamos elfeledkezni. Jó, hogy az olvasók rendszeresen eszembe juttatják: például amikor valaki megköszöni, hogy élete nehéz szakaszán segítette át valamelyik könyv, vagy amikor számon kérik a trilógia még hiányzó, befejező részét.
Az eredeti tervek szerint a trilógia harmadik része karácsonyra jelent volna meg, de az író úgy látja, nem tudja tartani ezt a határidőt. A kiadóval való megegyezés alapján egy kisregénynek állt neki, amely Szilágyi Erzsébetről szól majd és remélhetőleg év végéig kerül a könyvesboltokba. – Olykor azt érzem, hogy annyira írnék már valamit, ami a jelenben játszódik, aztán általában rájövök, hogy a realizmus nem az én műfajom. Mindig valami másik korba kerülök.