A nevelési könyvek és a sztárpszichológusok nem győzik szajkózni az élőbeszéd szerepét a gyermek fejlődésében. Hogy ezt lépten-nyomon hangsúlyozni kell, azért elgondolkodtató, mert azt hihetnénk, mi sem természetesebb annál, mint hogy az ember beszél a gyerekével. Persze – főként arról, hogy mit tegyen, mit ne tegyen és mikor. Szülőként néha hajlamosak vagyunk sarkítva leegyszerűsíteni néhány kérdést: fogadj szót, ne állj szóba idegenekkel, foglalkozz valami hasznossal – és más légből kapott, talajtalan jótanácsokat pufogtatunk nap mint nap. Mert csak az ő javát akarjuk.
Ennek a jóakarásnak sokkal hasznosabb eszköze a mese, ezen belül is a népmese. A félreértés elkerülése végett úgy érzem, itt meg kell jegyeznem, hogy a műmesék is fontosak és szerethetőek, Vuk, Süsü, Vackor, Irgum-burgum Benedek, Rongy Elek és Csipike igazán gazdagítja a gyerekkort, akár az északi gyermekirodalom, amely különösen közel áll hozzám, mert senki sem tudja olyan kedvesen sajnálni és kinevetni a felnőttek világát, mint a kortárs svéd, finn vagy dán szerzők. De a népmese még ezek mellett is különleges. Mert jelentősen árnyalja a gyermekek jó tanácsainkkal körbekerített világát. Mert amikor világgá megy a legkisebb, szóba áll az idegenekkel, lesznek segítői és ellenségei is, tanácsokat kap – és neki kell mérlegelnie, kinek hisz. Mert vannak jók és rosszak, és végül győz az igazság – de tessék csak elmagyarázni egy hatévesnek, hogy mi jó, mi rossz, és mi az igazság. Mert vannak gonosz anyák, apák, mostohák is. Vannak öregasszonyok, vasorrú bábák, ördögök, sárkányok, farkasok. És bárki lehet jó vagy rossz. Mert egyik mesében a medve a kiskirályfi segítője, a legkisebb lány elvarázsolt szerelme, máskor meg vérengző fenevad, akit le kell győzni, hogy megmenthessük az ártatlanokat. Az egyik mesében Tündér Ilona a megtestesült jóság, máskor meg lángot okádó paripán üldözi Gyöngyvirág Palkót és a szépséges törpekirálylányt.
A népmesék senkit sem áltatnak azzal, hogy a világ jó, de nem is riogatnak azzal, hogy veszélyes. Inkább megmutatják, hogy sikerülhet eljutni a palotába keletre a Naptól, nyugatra a Holdtól, ki lehet szabadítani az elrabolt királylányokat, meg lehet menteni az elvarázsolt királyfikat, bölcsességgel, türelemmel, furfanggal, jósággal ki lehet kerülni a nehéz helyzetekből. A mese nem ér úgy véget, hogy upsz, most kicsit feltrancsíroz a fekete lovag, vagy szétcincál a sárkány – legfennebb kissé megpörköl. Meg olyan is van, hogy a hős a saját combjából vág ki egy darabot, hogy enni adjon a griffmadárnak, de attól még győz a végén. De ehhez el kell indulnia, és nem megállni az üveghegy előtt, juj, ez csúszós, törékeny, ha szilánkosra törik, miszlikbe vág.
A népmese értékes mintákat közvetít a gyereknek – ezt sem lehet eléggé sokszor elmondani. De csak kevesen beszélnek arról, hogy a népmese nemcsak a gyerekeknek fontos.
Boldizsár Ildikónak köszönhetően az elmúlt években sok fontos mesegyűjtemény látott napvilágot – külön kötetekbe rendszerezett mesék apáknak, anyáknak, testvéreknek, öregeknek, férfiaknak, nőknek – mindenkinek. Hiszen, ha népmesét mondunk a gyerekünknek, azért is hasznos, mert közben talán mi is megértjük, hogy a legkisebb királyfinak is szabad elmennie. Sőt, az egyetlen gyereknek is világgá kell indulnia. A szülők marasztalják, de ő megy – a népmese már kisgyerekkorban feloldhatja a kamaszkor konfliktusait és lelkiismeret-furdalást generáló helyzeteit – mert ő is és mi is megértjük, hogy neki el kell mennie. Persze, hogy marasztaljuk, mert félő, hogy rossz dolgok esnek meg vele – de a hamuba sült pogácsa mellé receptet adhatunk arra is, honnan ismerje fel a segítőit és azokat, akik ártanak. A népmese nemcsak a gyermeket neveli, hanem a szülőt is – ezért ragaszkodjunk a mesélés rítusaihoz, mert nem az az elsődleges feladatunk, hogy nyelvi készségeket, helyes artikulációt, koncentrációt fejlesszünk, hanem élni tanítunk.