A 38 éves szerző amerikai létére olyan könnyedén, egészen egyszerű eszközökkel használja az angolszász gótikus rémregények atmoszféráját, mintha Sir Arthur Conan Doyle vagy Bram Stoker mellett pipázgatott volna egész eddigi életében. Ám történetei azoknak is izgalmasak lehetnek, akiknek már a könyökén jönnek ki a ködben közeledő, fenyegető patadobogások, az elhagyott kastélyok huzatos termei, vagy a fullasztó erdőkben fölvillanó, titokzatos fények. Ransom Riggs száraz, fanyar humorral, nyugtalanító fordulatokkal, olykor váratlan lezárásokkal és szokatlan távolságtartással tartja kordában ezerféle mítoszból és irodalomtörténeti előzményből kompilált kis világát.
Nyílt sisakkal mesél. Nem titokzatoskodik, mint H. P. Lovecraft – bár a hangulatfestés ecsetvonásai magukon viselik a mester kézjegyét. Nem bonyolódik konyhafilozófiai vagy társadalom-lélektani futamokba, mint Clive Barker, de ahogyan alapvetően ifjúsági irodalmat kotyvaszt horrorelemekből, legendákból, tündér- és rémmesékből, abból bizony érződik a másik mester tanítása. De bátran emelhetjük a hatások közé Wilhelm Hauff, Lewis Carroll vagy E. T. A. Hoffmann munkásságát is, hiszen Riggs fantáziája is éppolyan elszabadult, gondolkodása éppolyan végletes, mint nagy elődeié. Érdekes népséggel találkozunk a kötetben.
Sáskává, madárrá vagy szigetté (!) változó emberek, egy lány, aki sehogyan sem jön ki az élőkkel, ezért kísértetekkel próbál barátkozni, változó sikerrel: „…megijedtem! – tiltakozott a nevetését elfojtva Hildy. – Esküszöm! Az öregasszony szellem felállt, és leporolta magát. – Maga nyilvánvalóan gúnyt űz belőlem. Soha halálomban nem aláztak meg még ennyire.”
Egy másik leányzó képes az emberek rémálmait kihúzni a fülükből. A sok fekete rémálomfonál kis gombolyaggá áll össze, ami aztán hűséges kutyaként követi, védelmezi, és idegesíti a főhőst. Vagy itt vannak a kellemes modorú és roppant törvénytisztelő kannibálok, akik pénzért vásárolják meg Mocsokláp lakóinak végtagjait – arrafelé úgy van szokásban, hogy a népeknek egy idő után újra kinő a keze meg a lába, az üzletmenet az emberi kapzsiság miatt mégis kissé elharapódzik…
Ransom Riggs alapvetően úriember. Úgy tragikumában, mint lírájában visszafogott, finoman hangolt tollat használ, ami a legextrémebb, legborzalmasabb történeteket is bevonja valami olyan megengedő fátyollal, hogy egyáltalán nem kerülünk nyomasztó hangulatba a mesék végén – Gálvölgyi Judit precíz fordítása komoly segítséget ad ehhez. Valami különös, illékony derű bujkál a lapok között. Jó vigasztalás magányos estékre.
A kiadványt Andrew Davidson illusztrálta szép, nemes vonalakkal, a kötet borítója és tipográfiája is elegáns, jó kézbe venni, jó lapozgatni. A különlegesek regéi valóban különleges.
Ransom Riggs: A különlegesek regéi, Kossuth Kiadó, 2017.