Nem így néhány derék magyar író, akik a sírva vigadás helyett a vigadva vigadás békés szigetén kötöttek ki. Jöjjön néhány, az ismeretlenség árnyékából előhívott név a befutottak mellett: Karinthy Frigyes, Rejtő Jenő, Tersánszky Józsi Jenő, Hevesi András, Vaszary Gábor, Kellér Andor, Császár István. Névsor a huszadik századból, noha nyugodtan ugorhatunk egy nagyot régebbre, a Nagy Endre megteremtette kabaré korábban élt, nem hivatalos fellépői között olyanokat találunk, mint Janus Pannonius, Csokonai Vitéz Mihály, Arany János. A jó humorérzékkel megáldott írókból szerencsénkre ma sincs hiány, elég csak Esterházy Péter, Fehér Béla vagy Lackfi János írásaira gondolnunk. Van itt minden, fülnek, szemnek, szívnek megfelelő ingere.
És akkor Heltai Jenőről még nem is szóltunk! 1871-ben született, Budapesten. Imádott városát ritkán hagyta el, ha sor került rá, nem utazott messzebb, mint Párizs, Berlin, Isztambul, hogy aztán a szerzett tapasztalatokkal visszatérjen, és teljes erőbedobással fogjon hozzá a munkához. Ez a munka mindent magában foglalt, Heltai jogi tanulmányait félbehagyva írt újságot, illetve verset, novellát, regényt és színdarabot, fordított, például Moliére-t, színházat igazgatott, az éj szelíd trónján élte a kor magyar íróinak megszokott hétköznapjait, mint írói figurája, Mák István alanyi költő. „De igazán, mennyire látszat minden – s mégis minden e látszaton múlik”, írta Karinthy Frigyes, és Heltai ezt a látszatot használta ki és merült benne alá, mialatt a valóság megmutatása volt mindig a fő cél. Erre mondják, hogy mágus. Heltai őszinte, igazságközpontú és jóindulatú mágus volt.
A szétesés előtti Monarchia nagy, mély lélegzetet vett búcsúzóul, hogy mindenki szippanthasson egy utolsót a század friss levegőjéből, mielőtt megvillannak a koncentrációs táborok barátságtalan szögesdrótjai, és a koncepciós perek árnyéka végig nem söpör a fél országon, nem beszélve az ötvenes évek gázmaszkban is asztmás rohamokat kiváltó beteges közhangulatáról. Heltai jószerivel nem hagyta, hogy a hamis vagy mások által hamisítatlannak ítélt díszletekből felépülő Monarchia, a polgáriságba beoltott elegáns, félcsavargó művészstílus egyszer és mindenkorra kivesszen, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Ezt erősíti, hogy regényeiben a szereplők továbbra is tették a dolgukat, írtak, újságot szerkesztettek, hónapos szobákban és kávéházakban aludtak, lóversenyre jártak, pénzük ritkán volt, szerelmük annál több.
Alighanem a legnagyobb, máig ható sikert Heltainak A néma levente című verses színdarab hozta, bár a többi darabja sem elhanyagolható. A múltba, pontosabban a ’43-as évbe kiküldött tudósítónk jelenti a következőt, a jelenlévők Márai Sándor naplójából szerezhetnek tudomást a történtekről: „Délután kapom kézhez, s a kávéházban egy ülésre elolvasom Heltai Jenő könyvét, a »Lumpáciusz Vagabundusz« átköltését. (A »szerző kiadása«, s ez csakugyan gyalázat – Heltai kitűnő író, szerény és mértéktartó művész, pontos lejtésű mondatokat ír, finoman romlott és dús derűje átvilágítja minden szavát, s nem adhatják elő a színpadok műveit, nem adhatják ki a kiadók könyveit!)”.
Heltai Jenő finom, könnyed hangvételű verseket jegyez, néhány versének hatása felfedezhető a fiatal Ady Endre csírázó költészetében. Stílusa és témái változatlanok akkor is, amikor már 1940-et írunk, a mester amolyan magyar Chaplin-figura, hiányzik belőle a tragikus mélység, jobbadán a derű mélységeinek alászállója ő.
Ez a gömbölyded, hatalmas szivarokat szívó, elegáns úr 1957. szeptember 3-án, nyolcvanhat éves korában hunyta le a szemét. Joggal gondolhatjuk, hogy a humor jót tesz az egészségnek, vagy, ha kétkedve is fogadjuk ezt az állítást, annyi bizonyos, hogy nem árt. És ez már fél egészség.