Az ókorban ott voltak a mítoszok és a hőseposzok, a középkorban a lovagregények, jelen időnkben pedig a szuperhősöket fel- és egymás ellen vonultató képregényfilmek epikus történetei. A képlet egyszerű és egyidős az emberiséggel: végy egy figurát, ruházd fel egy (vagy több) emberfeletti képességgel (legyen az isteni eredetű, genetikai vagy megmagyarázhatatlan), keverj hozzá némi személyes tragédiát (legyen az családi királydráma, mélyen emberi vagy emberfeletti képességének árnyoldala), és adj neki egy megoldandó helyzetet (egy különleges tárgy megtalálása, egy elrabolt személy kiszabadítása, a világ egészének vagy egy jelentős részének megmentése).
Ugyanennek második fázisa szintén ősi narratív mintázatok szerint épül fel: tereld össze a korábbi hősöket, alkoss belőlük egy csapatot, hints közéjük némi érdekellentétet, eltérő jellemekre visszavezethető vetélkedést vagy csak valami mételyt, és állítsd őket csatasorba egy minden addiginál nagyobb küldetés végrehajtása érdekében. Legyen ez Trója elfoglalása, a Szent Grál megszerzése vagy egy évezredeken keresztül szunnyadó, de felébredésével rettentő régi jóslatot beteljesítő borzalmas ellen lehetetlennek látszó leteperése, igazából mindegy: a hősök összefognak, és mi kényelmesen elhelyezkedhetünk a tábortűz körül, a lakomaasztalnál vagy a klimatizált moziteremben.
A Thor: Ragnarök (Marvel-univerzum, rendezte: Taika Waiti) és Az Igazság Ligája (DC-univerzum, rendezte: Zack Snyder) is ilyen filmek, ám különbségeik még a fantáziavilágokat felszínesen ismerő laikus nézők számára is szembetűnőek. Az elsőben az északi mitológiából importált Thor (Chris Hemsworth) és Loki (Tom Hiddleston) kerül szembe sokáig bebörtönzött nővérükkel, Helával (Cate Blanchet), aki alapjáraton maga a halál és pusztulás, hogy végül a két testvér – és a Planet Hulk című képregény kultikus sztorijából importált Hulk (Mark Ruffalo) – győzedelmeskedjen, és megmentse népe maradékát. A másodikban a kétdimenziós karakterré egyszerűsödött Batman (Ben Affleck) gyűjt maga köré egy csapatot, hogy egy bizonyos Steppenwolf nevű (minden addiginál nagyobb erejű) randaság hadseregét ripityára üssék.
Ami a két filmben közös, az a készítők hozzáállása: 1. a vonatkozó képregényes világok minél több karakterének történetbe zsúfolása; 2. sztárparádé felvonultatása (Thor oldalán feltűnik még Anthony Hopkins, Idris Elba, Jeff Goldblum, Benedict Cumberbatch és Karl Urban is, Batman szövetségeseit pedig Henry Cavill, Amy Adams, Gal Gadot, Jason Momoa, Amber Heard és Jeremy Irons játsszák); 3. popkulturális utalások garmadája; 4. a történet felépítésének hasonlósága (a lecsapó gonosz isten ellen szövetkező hőseink mindaddig vesztésre állnak, míg nem sikerül „feltámasztaniuk” a gonosszal versenyképes, azaz kvázi legyőzhetetlen jó isteni erő birtokosát).
Ennek ellenére mégis nagyon más lett a két mozi, ez pedig anyagkezelésüknek volt köszönhető. Míg a Thor egy szerethető, vidám színekkel szabadon mázoló posztmodern ökörködés, amely jól eltalálja a hőseposzok és önirónia közti határvonalon egyensúlyozást, addig Az Igazság Ligája egy önmagát a kiüresedésig komolyan vevő, szürkés-kék tónusokkal elmesélt eposz, amelyen az sem segít, hogy utólag beleerőltettek néhány humorosnak érzett egysorost (állítólag erre azért került sor, mert a Marvel humor felé tett fordulatának sikerét megirigyelte a DC).
Ugyanabból a receptből dolgoztak, a legjobb alapanyagok álltak rendelkezésükre, az egyik konyha viszont játszva lefőzte a másikat az asztalról.
Bánkódni viszont nem kell, úgyis lesz mindkét szériának folytatása.