Szűnni nem tudó életigenlés, az örök érvényű jóba vetett hit, a költői én önkritikus szemlélése, elemzése, a szakmai és az ideológiai szekértáborokkal azonosulni képtelenség, a nyitott gondolkodás hirdetése rendre hangot kap Zsebők Csaba lírájában.
Az optimista szemlélettel párosult életbölcsessége tisztában van a pusztító erőkkel, mégis feléjük emeli az „ősgyönyört hajhászó, végtelenen hajózó” hallhatatlan emberi szellemet. Nem patetikus hangnemben, helyette tiszta vallomáslírával, alázattal közelít a szavakhoz és az olvasóhoz: az öncélú szófaragás helyett a megoldást keresi, irányt mutat.
Az elfogadás költőjének nevezi Zsebőköt a kötet előszavát jegyző A. Túri Zsuzsa, és ezzel voltaképpen lírája lényegét mondja ki, ha úgy tetszik, leginkább szerethető vonására tapint. Talán mert nyughatatlan, örökké változó korunk éppen a megelégedésnek, adott élethelyzete elfogadásának és a megbékélésnek hiányában vergődik.
Miközben racionálisan, éles szemmel közlekedik a világban a költő, folyvást perlekedik benne az ész és a lélek, ebben a harcban pedig nála általában a lélek kerekedik felül. „Egész életem arról szól, hogy szívemet és agyamat összhangba hozzam. De általában a lelkem győz.” Utóbbi sorok szólója érzelgősségtől mentesen és dúló szenvedélyek helyett hirdeti: a racionálisan fel nem foghatót a szellem képes más dimenzióba helyezni.
A kötet jellemzői a néhány soros, akár pár szavas családi ihletésű versek, és mint azt az újságírói szókimondásból örökölte, a közéletre való reflexió, mindez azonban nem képez éles határt a magánélettel.
A már említett szekértáboroktól való idegenkedés a közös, az eredeti, atavisztikus egyben való találkozást sejtetik, gondoljunk akár a „Népi és urbánus, Bennem már határos” kezdetű strófára vagy ugyanennek a versnek a „Legjobbaktól merítek, hogy végül egyesítsek” záró gondolatára.
Négy év egybegyűjtött lírája van a kezünkben, megannyi ihlet, tapasztalat felszabadító erejű szintézisei, melyek egyszersmind újabb kételyek és bizonyosságok magját hordozzák magukban. Reményeink szerint hamarosan újabb költeményekbe ágyazódnak.
Zsebők Csaba: Végtelenjeinken hajózunk. Püski Kiadó, 2017