A Zrínyi-hagyományok fontosságáról rendezett konferenciát magyar írók, költők, kutatók, történészek részvételével Szigetvárott a „Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566” Emlékév Emlékbizottság és a Magyar Írószövetség Zrínyi Miklós és bajtársai hősi halálának 450. évfordulója alkalmából a hét végén. Aki ma régi magyar irodalommal és kultúrtörténettel foglalkozik, tökéletesen megvalósítja a kirohanás metaforáját, hiszen hitét és tudását büszkén lobogtatva könnyen értetlen janicsárokba rohanhat, akik megpróbálják fölnyársalni őt keresztényvérbe mártott kérdőjeleikkel: ugyan minek nekünk hősi halott és barokk versforma, miközben pusztul a világ, meg a hetes busz ritkán jár! Hát éppen azért!
Nem a múltat csinosítgatjuk, hogy aztán szellemi skanzenekben törülgessük szemüvegünket a meghatottságtól, mekkora magyarok is vagyunk. Ez a konferencia konkrét technikákat mutatott be, hogy a hősi múltból miképpen merítsünk erőt jelenünkhöz. A jelent építsük, s e nemes munka kötőanyaga legyen a régiek tudása, dicsősége, vagyis a hagyomány, a történeti emlékezet.
Ahogy azt Hóvári János, az emlékbizottság elnöke, fáradhatatlan és lelkes kalauzunk a múlt útvesztőiben elmondta: olyan ez az összejövetel, mint annak a maroknyi értelmiséginek a szeánsza, akik a Római Birodalom hanyatlásakor gyűltek a Vivariumba Ovidius és Homérosz örökségét ápolni, hogy valami fényt is hagyjanak az utókorra. Jánosi Zoltán, a Magyar Napló főszerkesztője Szigetvár ostromának szimbolikus jelentőségéről beszélve a szigettel mint a történelemben nyelviségében és kultúrájában sokszor elszigetelt magyarság metaforájával élt, s szép ívű analógiát vont Zrínyi önfeláldozásától Petőfin és Bajcsy-Zsilinszky Endrén át Maléter Pálig, a hősiesség stigmatizáltságát idézte meg Jézus sebének, Radnóti, Van Gogh, Prométheusz, Spartacus sebének beszédébe emelésével.
Berta Zsolt író, zenész szintén a hősiség, pontosabban a hős mint példakép alakulását mutatta be személyes hangvételű történetében, amelyben a hőskereső ifjú ember életében Superman, Akhilleusz helyébe a nagypapa elbeszéléseiből Zrínyi lép, akinek nincsenek szuperképességei, viszont legyőzi félelmét az önnön életén túlmutató dolgokért: a magyarságért, a horvátságért, a kereszténységért. Vári Fábián László költő, író is fanyar humorral kötött össze múltat és jelent: „…bizonyos vagyok abban, hogy ha a brüsszeli asztaltáncoltatók a feltámasztott Szulejmán mellé a költő Zrínyit is megidéznék, nem halk kopogással, de dörömbölve jelentkezne, s talán fel is kiáltana: Ihon az emésztő tűz, ihon a veszedelem! Mert ki vonná kétségbe, hogy témánknak a jeles évforduló mellett más időszerűsége is van?”
Miklóssy Endre író, építészmérnök Várkonyi Nándor könyve kapcsán beszélt a nálunk, magyaroknál egyedülálló módon, korszakokon átívelő költői vonulatot képviselő katonaköltőkről, akik „történelmünket mindenesetre valósággal körbeindázzák”. Windhager Ákos zenetörténész is analógiákkal élt Zrínyi zenei emlékezetéről szólva: „Zrínyi Miklós vadkana »azonos« József Attila vonatkerekével, és rokona Petőfi Sándor dzsidájának, Radnóti Miklós tarkólövésének és Gérecz Attila tankjának. A felsorolt költők a magyar kultúrát meghatározó passiódramaturgia szakrális alanyai és tárgyai. Ővelük, őbennük és őáltaluk játszódik le újra és újra a passió.” Novák Zsüliet gasztronómiai megközelítéssel tette színesebbé az előadássorozatot, általa megismerhettük Zrínyi egy ritkán látott arcát: a kulináris élvezeteket értőn kedvelő főúrét, akinek hatalmas könyvtárában bizony ott volt Az köz-étkeknek főzéséről való rövid jegyzés, szerénykedő címe ellenére 394 ételrecepttel.
Mirtse Zsuzsa, aki a témához méltó hősiességgel és kitartással szervezte egységgé a fölsoroltakon kívül még rengeteg gondolkodó ember munkáját, a konferencia háziasszonyaként így foglalta össze a hallottakat: „ez egy szenzitív történelempedagógiai színtér, ez után a kirándulás után másképp fogjuk látni a világot”.
Bizony, másképp. Az a minimum, hogy számot vetünk magunkkal: tudnám-e szent célért áldozni életem? Mikor az első nap zárásaként Gy. Szabó Andrástól és Róka Szabolcstól hallgatjuk a kor héroszi énekeit, a lant és a kecskeduda (nem egyszerű hangszer, szent tárgy, mint a cibórium, lehet vele például ördögöt ijeszteni) hangjától mindnyájunk keze rámarkolna a szablyára.