Azért jó az Úr Nyolcadik Kerületében (sorozatunkat lásd a Lugas című szombati magazinban) késő esti mozielőadásra beülni, mert a film nyújtotta esztétikai tapasztalat kiegészül a helyi illetőségű felkapaszkodó alvilág fiatal képviselőinek lelkes kommentárjaival.
Hátra, középre kértük a jegyet, a legjobb helyen ülünk. Nincs körülöttünk senki, jól látunk, és még a kartámaszon sem kell a könyökünkkel udvariaskodni. Lekapcsolják a villanyt, elkezdődnek a reklámok, és ekkor befurakszik két társaság, az egyik éppen mellénk – csillogó szemű kamaszok –, a másik – kigyúrt, tetovált huszonévesek – éppen elénk. Még véget sem értek az előzetesek, akaratlanul már minden lényegeset tudunk róluk, mint ahogy a gyóntatószék előtt tömött sorban várakozó hívő a gyóntatószék vékony falán keresztül az éppen gyónó bűneiről. Eltakar minket a villogó sötét, miért is üljünk odébb: itt a szomszéd széken ülünk, kint a szomszéd házban lakunk.
A Haverok fegyverben (eredetileg War Dogs) című filmet akcióvígjátékként harangozták be, és ezt csak erősítette, hogy a rendező, Todd Phillips korábban olyan munkákkal szerzett magának nevet, mint a Cool túra, a Sulihuligánok, a Terhes társaság vagy a Másnaposok három része. Alja viccek, groteszk gusztustalankodások, dramaturgiai pauzákat szellentős poénokkal átívelő jelenetek jellemezték eddigi munkásságát. Ha ezzel akarták eladni a filmet – az előzetesek ezt a szálat erősítették –, akkor a gyártók nem bíztak eléggé az összeállt új anyagban; ha ebből az irányból közelítettünk és ültünk be a filmre, akkor bizony csalódás érhetett minket. Mert ez egy felszabadult, majdnem elegánsan levezényelt, könnyed hangvételű, de mégis komoly kérdéseket feszegető társadalmi szatíra lett, ha nem is filmtörténeti mérföldkő, de a nyár egyik legjobb mozis élménye.
A cselekmény elején egy haverjuk temetésén összefut két középiskolai cimbora, a masszőzként dolgozó, családalapításon agyaló David Packouz (Miles Teller) és a válogatott kábítószereken pörgő, kaméleonszerű, zsidó fegyvernepper, Efraim Diveroli (Jonah Hill). Még be sem hantolták teljesen régi ismerősüket, ők már egy gettóba autóznak át, hogy Diveroli vegyen valami drogot, amivel méltóképpen megünnepelhetik az újratalálkozást. Itt némi konfliktusba keverednek… és ekkor mindkét társaság sűrű lelkesedéssel mocorogni kezdett körülöttünk: „mondd meg neki!”, „úgy-úgy!”, „micsoda szöveg!”, „ezt így kell!”, „koptasd le!”, „adjál neki!”, „ez az!”, „király!”
A piti gengszterek – vagy azok, akik annak hiszik magukat – olyanok, mint a gyerekek a színházban, folyamatos kényszert éreznek magukban, hogy megosszák véleményüket, kommentálják a látottakat, bekiabálásaikkal drukkoljanak a szereplőknek, pfújogásukkal levonják a tanulságokat, személyes élményeikhez, élethelyzetükhöz azonnal hozzáilleszthetőnek éljék meg a látottakat. Ez aztán ugyanígy megismétlődik, amikor Packouz fiatal és szép, ám karakterként papírmasé egyszerűségű felesége (Ana de Armas) kijön a fürdőszobából, s mutatja a pozitív terhességi tesztet, vagy akkor, amikor hőseinket az iraki sivatagban üldözni kezdik a helyi milicisták, vagy amikor kokainnal telehintett asztaluk mellett ülnek és beszélgetnek a leendő még nagyobb gazdagságról.
A film George W. Bush elnöksége alatt játszódik, azokban az években, amikor Dick Cheney alelnök a kongresszus nyomására kénytelen volt kinyitni a fegyverbeszerzési pályázatok addig zárt, elitista világát. A nagy falatok természetesen a haveroknál maradtak, de a kis koncokért bárki indulhatott, bárki részt vehetett a nyilvános közbeszerzéseken, és ha szerencséje volt, ebből szépen meg is gazdagodhatott. A
z igaz történet alapján készült film két főszereplője is ilyen bárki, ügyeskednek az állami fegyvertenderek között, szépen tollasodnak, mígnem egyszer csak megcsípnek – jóval ár alatti ajánlattal – egy hatalmas bizniszt, le kell szállítaniuk záros határidőn belül százmillió AK–47-es lőszert. Itt kapcsol rohamtempóba a történet is, amelyben ugyanúgy előkerülnek félig illegalitásba kényszerülő nagyhalak, mint albán kisvállalkozók vagy idült mosolyú katonai felső vezetők, mígnem eljutunk odáig, ahová minden hübriszt és annak alakváltozatait kitárgyaló műalkotás eljut, a kötelező bukásig.
Vége, felkapcsolják a villanyt, és ahogy szedelőzködünk kifelé, még elcsípek a srácoktól egy-két álmodozó félmondatot, meg kellene ezt nekik is próbálni.