Ha csak ennyi lenne, akkor megnéztük volna, felpezsdül bennünk a hétköznapok során altatón érlelt adrenalin, kapkodjuk a fejünket, szorítjuk a szék karfáját, majd kijövünk a moziból, és öt perc múlva el is felejtjük. De a rendező, az elsőfilmes orosz Ilja Najsuller ennél vagányabbat álmodott – egészen pontosan olyat, amit még az is „filmtörténeti referenciapontként” fog emlegetni, aki soha nem látta a filmet, sőt, megvetően elzárkózik az ilyen típusú akciófilmektől.
Az előzményeket több helyen kereshetjük, attól függően, milyen mélyen és hány szempontot figyelembe véve akarunk visszamenni a filmművészet vagy a mozgóképes vizualitás történetében. Kezdhetjük onnan is, hogy a Hardcore Henryben következetesen végigvitt és nagy kreativitással alkalmazott technika (szubjektív kamera, nézőponti beállítás, POV, azaz point-of-view shot) a filmkészítés kezdeteitől foglalkoztatja a kísérletező kedvű alkotókat: elég, ha csak például a Peeping Tom (1897) vagy a Grandma’s Reading Glass (G. A. Smith, 1900) című rövidfilmek jutnak eszünkbe.
Vagy későbbről Alfred Hitchcock több filmje, különösen a Hátsó ablak (1954), vagy még későbbről a csehszlovák újhullám fenegyerekének, Karel Kachynának sokáig betiltott A fül (1970) című filmjéből az estélyjelenet. Vagy aztán számos film egy-egy képsora, jusson eszünkbe akár a Robotzsaru (1987) vagy a Terminátor (1991) „virtual reality”-tekintete, akár a Ragadozó (Predator, 1987) hőlátása, A bárányok hallgatnak (1991) vagy a Sicario (2015) éjjellátó-szemüveges operatőri bravúrja. Ám ezek – így, egy-egy jelenetben – csak a mozgókép drámai erejét és hatását fokozó eszközök, elsődleges szerepük a nézői azonosulás mértékének erősítése.
Elindulhatunk a videojátékok felől is. Ezek egyik legnépszerűbb fajtája az FPS (first-person-shooter), azaz belső nézetű lövöldözős játék, amikor a játékos által irányított szereplő szemén keresztül látjuk az eseményeket. A műfaj genezise talán az 1973-ban készült Maze Warig vezethető vissza, de igazán ismertté az azonnal kultikus státuszba kerülő Wolfenstein 3D (1992) vagy Doom (1993) című játékokkal vált, és azóta is számtalan címet vagy sorozatot eredményezett. És a filmkészítőket sem hagyta nyugodni.
Az ilyen játékok gyorsan emelkedő népszerűsége előtt leginkább a narratíva és az elbeszélhetőség kérdései foglalkoztatták a filmeseket, jusson csak eszünkbe például Robert Montgomery Asszony a tóban (1947) című műve, amelyben a rendező – korában egyedülálló módon – izgalmas kísérletet tett az egyes szám első személyű elbeszélés mozgóképes megvalósítására, visszaadására.
Ám a videojátékok sikerét követően a hangsúly átkerülni látszott a narratológia elméletéről a technikai bravúrokkal való játékra – a filmek itt is sorolhatók a 2005-ös gagyi Doom-film négy és fél perces „nagyjelenetétől” kezdve a kézikamerás mozgóképes dolgozatokon keresztül (például a Dogma 95 kézikamerás filmjei; The Blair Witch Project, 1999; Cloverfield, 2005) egészen a fejkamerás horrorokig vagy amatőr filmekig. (Zárójelben: a 2007-es francia Szkafander és pillangó ez alól a trend alól természetesen kivételt képez.)
S itt elérkeztünk egy olyan újabb pontig, ahonnan az előzményeket keresgélve megint másfelé ugorhatunk vissza kicsit az időben. Az egyre olcsóbbá váló videotechnika és a széles sávú internetes videómegosztás a sűrű vizuális szmogban radikálisan új utakat is mutatott a professzionális filmkészítőknek. Egy kisfilmhez ma már elég egy mobiltelefon és egy ingyenes vágóprogram… de ezt már túl is beszéltük, ezeken az éveken nagyjából már túl is vagyunk. Van helyette viszonylag olcsó drón vagy viszonylag olcsó GoPro kamera, és az ezzel készített lélegzetelállító felvételek – akár egy őrült extrém sportoló, akár a Sziklás-hegység ormai közt szabadon szárnyaló sasmadár szemével is láthatjuk a világot.
Ilyen előzmények után jutunk el Ilja Najsuller 2013-as videoklipjéig, amelyet a Biting Elbows orosz indie rock zenekar számára készített – már azzal a videotechnikával, amellyel a Hardcore Henry című filmjét is létrehozta. A klipet azóta több mint harmincmillióan nézték meg a YouTube-on, és elismerően nyilatkozott róla Samuel L. Jackson, Darren Aronofsky és Timur Bekmambetov is, sőt, ez utóbbi fel is karolta a rendezőt, és producerként első filmterve mögé állt. Ezt követően a merész filmes negyedmillió dollárt kalapozott össze az IndieGoGo crowdfunding-oldalon, leforgatta a filmet, és elhozta a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál Midnight Madness szekciójának közönségdíját.
A film igazi műfaji újítása az akciófilmek világában és az akciójelenetek koreográfiája felől érthető meg igazán. A Hardcore Henryben nem látunk semmi olyat, amit korábban már ne láttunk volna hasonló filmekben, de mindezt igazán izgalmassá az teszi, hogy nem kívülről, hanem végig a főszereplő szubjektív szemszögéből figyeljük az eseményeket, kvázi részt is veszünk bennük, legyen szó repülőből való kiugrásról, autósüldözésről, lövöldözésről vagy egy robbanás detonációjáról.
Az ilyen módon felépített film minden csacska szürrealitásával és tobzódó erőszakosságával együtt mégis komolyan vehető filmnyelvi újítási kísérlet: egy nagy múltú filmes eszközt és experimentális megoldást tett elbeszélésmódja alapjává, és mindezt úgy, hogy nem fullad unalomba, hanem újabb és újabb ötletekkel képes ezt nemcsak végigvinni, hanem tovább is fokozni. Azzal együtt is, hogy a moziteremből a sok rángó felvétel miatt enyhe fejfájással távozunk.