Amióta az eszemet tudom, ez az ember ugyanúgy néz ki. Jobbra rendezett, konszolidáltan kócos, de sohasem teljesen összetúrt frizura, jelentőségteljes orr, hangsúlyos szemöldök, egyfajta vézna alkat és az ahhoz illő gesztikuláció, no meg az arcon elterpeszkedő nagy lencséjű, vastag, fekete keretes szemüveg – mely egyszerre az általa képviselt „értelmiségiség” szimbóluma és ennek ön- és közironikus ellenszimbóluma. Na jó, közben megőszült, de ezeknél a hollywoodi sztároknál ebben sem lehetünk teljesen biztosak: ez a természet ajándéka-e az üstökön, elismerve a kort és az éveket, avagy az állandó színjáték része-e, egy új karakter, egy új szerep…?
Nemrég találkoztam azzal a hírrel, hogy a Writers Guild of America (az Amerikai Írók Céhe) az ő Annie Hall című 1977-es vígjátékát választotta minden idők legviccesebb filmjének. Olyan más művek előtt, mint a Van, aki forrón szereti, a Dr. Strangelove, A nagy Lebowski, a Szellemirtók vagy éppen a Gyaloggalopp. Ejha, gondoltam, pont ez a film! Pont az Annie Hall, amelyik az 1978-as Oscar-gálán az első Csillagok háborúja elől happolta el a legjobb filmnek járó szobrocskát, ráadásul még másik három fontos kategóriában is győzött (legjobb rendező, legjobb eredeti forgatókönyv és Diane Keaton miatt a legjobb női főszereplő).
Ekkor néztem utána újra kicsit jobban Woody Allennek is – hátha kikerekedik ebből egy cikk –, és ekkor láttam, hogy pár nap múlva, egészen pontosan december 1-jén a nyolcvanat fogja betölteni. Megint egy ejha csúszott ki a számon, és a friss hír hatása alatt rögtön parafrazeáltam egyik híres aranyköpését („Megélheted a száz évet, ha lemondasz mindarról, ami miatt megérné megélni a száz évet.”): Woody Allen már megérte a nyolcvan évet, de közben nem mondott le mindarról, ami miatt megérte megélnie ezt a szép kort. És ez minden lehetséges értelemben igaz, akár az elmúlt pár év botrányaira és vádjaira gondolunk – igazak vagy sem, bizonyítást nyernek vagy sem –, akár az ezektől elvonatkoztatott, általában elég zseniális filmekre.
Szóval nyolcvanéves lesz perceken belül! Mi meg jobb híján köszöntsük őt azzal, hogy megnézzük egy-két művét. Ha még nem láttuk, akkor először, ha meg már ezerszer, akkor ezeregyedszerre is. Ennél nagyobb ajándékot ő sem kívánhatna magának, bár ez ellen mindig is tiltakozott – vagy úgy tett, mint aki nagyon tiltakozik –, gondoljunk csak egy másik híres bonmot-jára: „Megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e tovább élni az emberek emlékezetében, de én tulajdonképpen a saját nappalimban szeretnék tovább élni.”
Ha jelenleg és a következő hetekben-hónapokban nem elégednénk meg az otthoni DVD-kel, elmehetünk színházba is: a Pesti Színházban és a szombathelyi Weöres Sándor Színházban a Játszd újra, Sam! fut, a Centrálban a New York-i komédia, Veresegyházon pedig a Semmi pánik. Vagy beülhetünk megint moziba is, például az Urániába, ahol Woody Allen kerek születésnapja alkalmából egy retrospektív sorozat keretében vetítik le újra öt filmjét: december 1-jén este az Annie Hall, december 15-én a Manhattan, január 12-én a Hannah és nővérei, január 26-án A Jade skorpió átka, február 9-én pedig a Hollywoody történet kerül a vászonra. S ez csak a kezdet: az urániás „premierek” után később a szegedi, miskolci, egri, zalaegerszegi, kecskeméti, fehérvári, szolnoki és békéscsabai moziba járók is újra széles vásznon találkozhatnak ezekkel a filmekkel – eredeti nyelven, magyar felirattal vagy Kern András legendás Woody Allen-szinkronhangján.