Ezt a szöveget használta fel a darab rendezője, Léner András is, aki a dramatizálás során különös súlyt fektetett az emlékezés dinamikájának fenntartására, de a feszes ívű történetvezetés ellenére a regény egyetlen lényeges kulcsmondata sem maradt ki.
A főszerepet játszó Nika Brettschneider finom eszközökkel jelenítette meg a fiatal kolozsvári lány alakját, aki nem sokkal azelőtt ment férjhez, így házasságának első évei egybeestek a háború legvéresebb időszakával. A szikár alkatú, határozott tekintetű színésznő egyetlen felesleges mozdulatot sem tett, nem igyekezett túlságosan sok mozgással kitölteni a monodráma szűk játékterét, visszafogott, határozott gesztusai mégis rendkívüli erőről árulkodtak. Szó szerint az utcáról érkezett a színház előterébe, átvágott a nézők között és rögtön a színpadra lépett, majd minden előkészület nélkül, látszólag spontán módon mesélni kezdett. A rendező a nézői székek nagy részét a színpadra helyezte, ami szűkítette a játékteret, ám sajátosan intim légkört teremtett a beszélő és a hallgatók között. Ezt a hatást tovább erősítette az, hogy Brettschneider többször kiszólt a körülötte ülőkhöz, rendszeresen szemkontaktust keresett a közönség egy-egy tagjával, és amikor bemutatta a családját, fényképeket adott a nézők kezébe. Ezek közül az eszközök közül talán csak ez az utóbbi bizonyult kissé direktnek, ám ezzel együtt sikerült a közönséget bevonni a történetbe, ez pedig szinte azt az érzetet kelthette a jelenlévőkben, mintha saját édesanyjuk vagy nagyszülőjük beszélné el nekik azokat a borzalmakat, testi és lelki megpróbáltatásokat, amiket fiatalon átélt, és amikről egyetlen történelemkönyv sem mesél.
Léner András rendezése pedig éppen emiatt emlékezetes: a közlésnek ez a fajta közvetlensége nem tűr meg semmiféle modorosságot, így a főszereplő nem hangsúlyozta túl az érzelmeit, sokszor szenvtelen, még azt is mondhatnánk, hogy tárgyilagos maradt, éppen ezért volt különösen megrázó, amikor például nem mozgott, hanem összekuporodott, vagy éppen ledőlt, mert már a felvett testhelyzet által kínált kényelem, az önmagával szemben tanúsított túlzott engedékenység is arra engedett következtetni, hogy arról fog beszélni, amiről a legnehezebb. Arról, hogy hány katona erőszakolta meg, miközben addig azt sem hitte el, hogy azért kapott el különböző nemi betegségeket, mert házastársa korábban megcsalta, és inkább neki volt lelkiismeret-furdalása, hogy biztosan a nyilvános vécén szedte össze például a gonorrheát, és ő fertőzte meg a férjét. És amikor először hallotta azt a kifejezést, hogy „átmentek egy lányon az oroszok”, akkor nem értette, miről van szó, és azt hitte, biztosan biciklivel.
Az egyik legmegrázóbb részt, a megerőszakolás közben véletlenül bekövetkező, sok lány halálát okozó „baleset”, a gerinctörés részleteit nem is a színésznő mondta el, hanem elindított egy diktafont, és a nézőkkel együtt hallgatta vissza, amit korábban felmondott. Ugyanúgy kívülállóként hallgatta tehát magát, mint amikor első megerőszakolásakor azt hitte a saját hangjára, hogy egy idegen sikoltozását hallja. Ez az, amiről a legnehezebben tudott beszélni, és amiről talán a legkevésbé szerettünk volna hallani, ám mégis ezek a magnószalagra rögzített mondatok tették először érzékelhetővé az elbeszélőpozíció jelen idejétől és a múlt idejű emlékektől elszakadva a jövőidejűség dimenzióját.
Az asszony a fronton fontos női sorstörténet, ami megrázó pontossággal részletezi a háború eseményeit és azokat az okokat, amelyek a szerző első házasságának felbomlásához vezettek. Az előadás végén Brettschneider felveszi fehér kabátját, amelyre korábban rávetítették fiatalkori arcképét, kimegy a színházteremből, talán elvegyül a könnyű léptekkel sétáló, adventi fényektől megrészegült bécsiek között, de mi már tudjuk, milyen sorsot hordoz.
A rendező pedig többek között ezt tűzte ki célul: tudatni akarta velünk, hogy mi történt a szüleinkkel és a nagyszüleinkkel a XX. században. Mégpedig azért, mert enélkül nem tudjuk megtervezni a jövőnket. Léner Andrásnak azonban ennél többet is sikerült elérnie: érzékeny rendezésével ismét bizonyította, hogy Polcz Alaine műve – saját szavaival élve „a világtörténelem falára festett magánfreskója” – a XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotása.