A hollywoodi mozis sorozatoknak két végpontjuk van, az összes többi sorozattá növekedő opus a kettő közötti szórásban helyezkedik el valahol. Az egyik szélső pont az, amikor a film premierjét beharangozó sajtótájékoztatón bejelentik, hogy ha majd bemutatják a filmet, és ha majd sikeres lesz, és ha majd visszahozza a költségeket, akkor – ilyenkor lapoz egyet a rendező vagy a producer a kamerák kereszttüzében – nemcsak folytatása lesz, hanem minimum dupla trilógiává bővül, a tervek már készen, a pénz félrerakva, a premierdátumok lefoglalva egészen 2025-ig. Mindenki örül, de még egy kósza előzetest sem látott senki. Aztán a film elhasal, és már senki sem beszél a tripla-dupla trilógiáról, az egészet nagy fémládákba pakolják és bedobják az óceánba. A másik végpont pedig a Halálos iramban-sorozat.
Igen, az a Halálos iramban-sorozat, amelyik idén jutott el a nyolcadik (!) epizódjáig, és mindezt úgy tette, hogy közben nem vett egy kényszerű kanyart a DVD-forgalmazás felé, nem volt mélypontja, amelyből újjá kellett volna éleszteni, nem volt erőltetett reboot, se izzadságszagú spinoff. Ez a sorozat 2001-es indulása óta egyre népszerűbb, egyre több pénzt fial, egyre nagyobb a rajongótábora. Annyira nagy, hogy az F. Gary Gray rendezésében, Vin Diesel, Jason Statham és Dwayne Johnson főszereplésével forgatott, új epizód máris bekerült a Guinness rekordok könyvébe: a globálisan minden idők legnagyobb bevételt produkáló nyitóhétvége kategóriában, ráadásul harmadik hete vezeti az észak-amerikai kasszasikerlistát, és az akciófilm globális bevételei meghaladták az egymilliárd dollárt.
Hogy miről szól a film? Ezt nehéz egy mondatban összefoglalni. Nem azért, mert olyan bonyolult, áthallásos vagy szövevényes lenne, hanem azért, mert ez a film – ahogy a sorozat minden egyes darabja – megáll a szavak szintjén: kívül-belül felturbózott autókról, száguldásról, autós üldözésekről, dögös macákról és kigyúrt akcióhősökről szól. És ennyi. De ez az ennyi olyan mennyiségben történik, hogy közben nem érdekes a cselekmény, nem érdekes a forgatókönyv, nem érdekes semmi, csak az ennyi az ennyiedik hatványon. Nagyon-nagyon nagy mennyiségben.
Ha bele akarunk mászni ezeknek a filmeknek a pszichológiájába, akkor a fiúgyerekek gyerekszobájában vagy homokozójában találjuk magunkat. Játék autók és játék katonák között. És ahogy el tud lenni a fiúgyerek azzal, hogy csitt-csatt-bumm-puff, úgy elég ennek a filmnek is ennyi. Visszarepít minket abba az állapotba, amit régen elfeledtünk. Ahol nincsenek fizikai törvények, ahol nem érdekes, ha a mesében óriási lyuk tátong, ahol a jók családot alkotnak, a gonoszok pedig motiváció nélkül is alapból nagyon gonoszok, cserébe viszont hullanak, mint a legyek, a kalandoknak és őrültségeknek pedig csak a gyermeki fantázia szab határt. Ahol a halál addig tart, amíg másnap újra csatasorba nem állítjuk a játékfigurákat, az élet pedig nem ér véget sehol, üldözze bár repülő, óriásdrón vagy elcsaklizott orosz atom-tengeralattjáró.
Amikor elindul a film, a férfivá érett fiúk két pillanat alatt infantilizálódnak, a nővé érett lányok pedig örülnek, hogy férfijuk örül, nem veszett ki belőle az a gyermek, aki jóval azelőtt volt, hogy megismerkedtek volna. Ők a célközönség – minden vállalt és a filmben is bőven mutatott szexizmussal egyetemben –, mindenki más ne erre a filmre váltson jegyet, elpazarolt két óra lenne az életéből: se élvezni, se érteni nem fogja, kényelmetlen feszengése pedig csak olyan lesz, mint azé az óvodásé, aki azért szalad az óvó nénihez, mert a többiek nem hagyják a homokozóban elmerülni Goethe Faustjában.