Ahogy kikerült a köztudat éjszakánként a takaró alatt jeges izzadságtól remegő mélyrétegeiből a természetfeletti mint a csontot átjáró félelem fő forrása, úgy kerültek a helyére a nyomasztó gyermekkor visszatérő rémképei. S ahogy az ördög bármilyen alakban megmutatkozhat, úgy a gyermekkorban elszenvedett negatív élménykupacoknak is bármilyen alakja lehet, kiszámíthatatlanul felbugyoghatnak lelkünk lávatavának felszínére, hogy aztán – zsánertől függően – bosszúért lihegjenek és mészárlásba kezdjenek.
Ez így rendben is van, a gyermekkori traumák narratívában betöltött funkciója interkulturális, azaz könnyen függetleníthető a specifikus tudást és tapasztalatot jelentő – ám egyben be is határoló – kulturális beágyazottságtól, könnyen dekódolhatók az ígéret földjétől a felkelő nap országáig bárhol. Az erre épített mozgóképes történetek pedig nem igényelnek mélyebb felfejtést, könnyen adják magukat.
Ennek forgatókönyvileg is egyszerű technikái vannak: elég a film legelején egy összesűrített jelenetben bemutatni, mi történt a film jelen ideje előtt két-három évtizeddel, és máris mindenki tudja, hogy az itt szenvedő kisgyermek majdan véres tettek elborult elkövetője lesz. Vagy elég elszórni ezeket a jeleneteket, jeleket és utalásokat véletlenszerű helyeken a film szövetében, hogy a horror kiteljesedésével párhuzamosan úgy érezzük, hogy lépésről lépésre bennünk is összeáll a kép: értjük, mi vezetett ide. Természetesen nem más, mint egy gyermekkori trauma.
Egy gyermekkori trauma, ami innentől kezdve kizárólagos motivációs bázisa lesz a nyomasztó helyszíneken és nagyzenekari kísérettel előadott horrorok bosszúkoreográfiájának. Nem számoltam össze, de az esetek nagy részében – ha az irodalom- vagy a filmtörténet ilyen alkotásait vesszük górcső alá – az elszenvedett gyermekkor valamiféle bosszúért lihegésben teljesedik ki – a vágyott kielégülés legkisebb jele nélkül.
Ez az egész pedig olyan egyszerű, mint a szorzótábla: ha anyád vert hatévesen, akkor te bosszút akarsz állni azokon, akik úgy főzik reggelente a kávét, mint ő; ha a nagybátyád szexuálisan zaklatott, akkor nőnek öltözve vadászol azokra, akik ugyanazt a norvég mintás pulóvert viselik, mint amit ő is annak idején… Igazából teljesen mindegy, az ok-okozat összekötése ügyes forgatókönyvírókat munkába állítva könnyen áthidalható, tulajdonképpen csak a két végpont a fontos, a gyermekkor és az a tény, hogy horrorfilmre ültünk be: azért fizettünk a jegyért, hogy megkapjuk szükséges borzongásadagunkat.
Az elmúlt hetekben két efféle filmnek volt a bemutatója: az egyik az erős pályakezdés után gyengébb alkotói éveket görcsösen maga mögött hagyni akaró M. Night Shyamalan Széttörve című mozija, a másik a tulajdonképpen teljesen ismeretlen F. Javier Gutiérrez Körök című munkája.
Shyamalan – a forgatókönyvet is ő jegyzi – filmjében egy ismeretlen elrabol három középosztálybeli lányt, hogy túl normális életükön bosszút állva egy eljövendő szörnyetegnek tartogassa őket egy labirintusszerű alagsor különböző helyiségeiben. A főhős tudata hasadt – természetesen a gyermekkorában elszenvedett traumák miatt –, nem kicsit, hanem nagyon: 23 plusz egy énje hol váratlanul, hol kiszámíthatóan váltja egymást a meglepő végkifejletig. James McAvoy nagyot játszik a filmben, mind a sok karakter bőrében, és Shyamalan sem rossz, hosszú ideig szundikáló rendezői tehetségét mégsem a fő történetszál kibontásában látjuk újraébredni, hanem az egyik elrabolt lány gyermekkorának felvillantott jeleneteiben.
A Körök című film története szintén a gyermekkorban elszenvedett traumák köré épül. Adott Samara, akivel kifejezetten homályos körülmények között nagyon durván elbánt egy kisvárosi közösség papja, ezért ő videokazettává változott, és egyetlen célja van: mindenkin bosszút állni, aki nem ő. A Bancsó Szarajasiki című japán kaidanból (japán szellemtörténet) eredeztethető sztori sok japán és amerikai feldolgozás után eljutott oda, hogy se nem érdekes, se nem nézhető, se nem különösebben rémisztő, de elődei farvizén némi bevétellel és pár percnyi szórakoztatással mégis kecsegtet.