A szerző, Hanczár János már a címben sejteti, hogy a bonyodalmak világtörténelmi léptéket nyernek. Egy ideig beleringathatjuk magunkat a Trianon utáni, az új világégés felé sodródó Magyarország vidéki polgári miliőjébe, ahol még 1944-ben, a közeledő frontról érkező hírek árnyékában is bevett programpont lehetett a strand vagy a színház. Külön értéke a munkának, hogy a párbeszédek, helyzetek életszerűek. Az emberek, családok napi apró-cseprő történései pontosan olyanok, amilyeneknek egy normális társadalomban lenniük kell.
Hogy ez miért érdemel említést? Annyi feldolgozás van, amely a jelenből nézve oszt igazságot. Ezek sokkal inkább a mai viszonyainkról szólnak, mint a bemutatni kívánt korszakról. A tárgyalt mű viszont sikeresen elkerüli az ilyesféle buktatókat. Lehetne persze mondani, könnyen megteheti ezt, hiszen a több mint háromszáz oldalas dokumentumregény valós naplók alapján született. A két – debreceni, illetve hódmezővásárhelyi – művelt fiatal nő naplói adják a adják a cselekmény gerincét, ám hogy mindez hitelesen jelenik meg, az a kor atmoszféráját visszaadó író érdeme. Valóságos emberek valóságos érzéseit ismerhetjük meg.
Érthetőbbé válhat általa az újabb generációk számára, miért volt felemelő az elszakított országrészek visszatérte. Mint ahogy az is, miért rosszindulatúak azok a beállítások, amelyek szerint a magyar nép jelentős része együttműködő lett volna a nácikkal. Karakán kiállás ez a nemzeti múltábrázolás. Nem véletlen, hogy nemigen születtek hasonló feldolgozások. Bátorság kell szembefordulni az álliberális trendivel, és megmutatni a második világháború előtti régi világban a pozitívumokat. Az egész polgári életformát, amelyet kegyetlenül ledózerolt a kommunistának nevezett újabb szélsőséges önkényuralom.
A megszálló szovjet csapatok megjelenése véget is vet mindenfajta jobb időkben való reménykedésnek: 1944 október végén elviszik Nyírmihálydi – a kéthetes házasok otthonául szolgáló település – férfilakosságának színe-javát, száznyolcvanvalahány embert pár napos munkára, ahogy mondják, málenkij robotra, hogy néhányak kivételével soha viszont ne lássák őket a faluban. Éppen attól még drámaibb a férfi főhős, Miklós elhurcolása, mert minden számottevő előzmény nélkül esik meg a tragédia. Az egyik nap még itt van pár kilométerre, aztán már nyoma sincs, csak a hírek jönnek később, hogy a Gulágon dolgoztatják kényszermunkásként. Benne van ebben az egyéni sorsban az egész magyar társadalom rácsodálkozása az eladdig jóformán ismeretlen, a török hódoltság óta nem tapasztalt, keleti típusú diktatúrára, ahol a leigázottak élete annyit sem ér, mint a legmegalázottabb rabszolgáké. A református lelkész büszkén viseli el a megpróbáltatásokat, majd az élettől való megfosztást. Felesége – aki elismert tanár lett, és ma is él – mindhiába tesz meg mindent a felkutatásáért. A regény mégis a magyar életrevalóságnak állít maradandó emléket. Miként a szerző több helyütt megfogalmazza: a magyarok minden helyzetben feltalálják magukat. Ha sérelem éri őket, nem adják fel, képesek évtizedekig várni, de nem maradnak adósai senkinek.
Hanczár János: Szerelem a Gulág árnyékában. Cvikker Média Kft., Budapest, 2017.