Képes e az életüket megváltoztatni, befolyásolni, vagy legalább valamilyen minimális változtatást, hogy azt ne írjam, fejlődést eszközölni gondolkodásukban, mindennapi életükben, ön- és világképükben, perspektíváikban?
Az erre a kérdésre adott válasz egyáltalán nem egyszerű, nagyon sok oldalról meg lehet fogni, nagyon sok ezzel kapcsolatos tudományos vizsgálatot lehet végezni, nagyon sok egymástól eltérő eredményre és konklúzióra lehet jutni. Egy olyan világba csöppenünk, ha ebben egy kicsit jobban elmélyedünk, ahol legalább annyira fontos egy-egy tudományterület öndefiníciója, illetve társadalmi megítélése és értéke, mint amennyire az azt művelők habitusa, illetve nyelvi képességei.
Ezek természetesen mind összefüggnek egymással, nehéz elválasztani egyiket a másiktól. Ránézésre a legegyszerűbb a nyelvi kérdés. Talán mindenkinek volt olyan tanára – középiskolában vagy egyetemen –, aki a semmiből is képes volt egy univerzumot felépíteni, a legkisebb dolog elég volt, hogy elinduljon egy lenyűgöző retorikai íven, és érthetően és emészthetően megvilágítsa tárgya nyilvánvaló vagy rejtett összefüggéseit. Akinek úgy jött ki az ember az órájáról, hogy kicsit jobban érti a múltat, a jelent, a jövőt vagy a körülötte lévő világot, s a tankönyv tételei mindez után már csak a szükséges bemagolandó, a lényeg a szárnyalásban van. S talán mindenkinek volt olyan tanára is, aki alig mert vagy tudott az osztály előtt megszólalni, dadogott, hebegett-habogott, nagyokat és érthetetleneket ugrált mondanivalójában, s vért kellett izzadni ahhoz, hogy legalább három sort le lehessen jegyzetelni háromnegyed óra alatt – viszont cserébe hatalmas tudása volt, ami ez messziről ugyan, de – minden folyósói kifigurázás ellenére – mély tiszteletet ébresztett.
Hasonló a helyzet a tudományos világban is. Valaki képes átadni azt, amire rájött, amit ő vagy más felfedezett, valaki pedig nem. Valaki még az udvarra sem szeret kimerészkedni könyvtára vagy kutatólaboratóriuma biztonságából, más pedig képes bánni a média nyújtotta szereplehetőségekkel, és így milliók gondolkodására hatni. Talán itt a legjobb, de mindenképpen legismertebb példa Stephen W. Hawking angol elméleti fizikus. Ő az a tudós, aki súlyos betegsége és beszédképtelensége ellenére mégis képes volt megtalálni azt a hangot és nyelvet, amelyen milliók számára teszi elérhetővé és megérthetővé az egyik legnehezebben felfogható tudományterület aktuális eredményeit. Neki köszönhetően az egyszerű háztartásokhoz is közelebb került a világegyetem különös és emberésszel alig-alig felfogható szerkezete és élete. Hatása kétségtelen, de éppen ez kelt vele kapcsolatban gyanút is: ha ő bármit mond, az nagyobb hullámokat kelt, mint amit egy másik elméleti fizikus. Ha pedig téved egy kérdésben, azzal félrevezeti az őt olvasó és figyelő milliókat, a teljes közvéleményt. Innentől kezdve pedig egyszerű a képlet: a tudományos eredményei és állításait megcáfoló esetleges introvertált szobatudósok tízfős közönsége hiába küzd az igazabb igazságért, szavuk elveszik a Hawking-rajongók tömegeinek morajlásában.
És ekkor még szóba sem hoztuk a tudomány történetét és alakulását befolyásoló egyéb tényezőket, például a lobbierőt, a politikai kapcsolatokat, a politika szándékait és irányadását, a katonai vagy társadalmi hasznosíthatóságot, a kutatás-fejlesztéssel szorosan összekapcsolódó üzleti befektetések minél gyorsabb megtérülését, satöbbi, satöbbi.
De térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: van e a tudósoknak vagy tevékenységüknek bármilyen hatása? Milyen egy-egy gondolat terjedéstörténete? Tudományon belül (szigorú szabályok szerint) vagy kívül (akár a széles közgondolkodást nézzük, akár a legkülönbözőbb áltudományokat)?
A napokban találtam egy erről szóló esszét a The London School of Economics and Political Science oldalán, melynek címe össze is foglalja a szerzőpáros mondanivalóját és véleményét: Citations are not enough: Academic promotion panels must take into account a scholar’s presence in popular media (Nem elég az idézettség – A tudományos előléptetési bizottságoknak figyelembe kellene venniük a tudós populáris médiában lévő jelenlétét is). Esszéjük egy kicsit módosított változata a szingapúri The Straits Times véleményrovatában olvasható, címe szintén önmagáért beszél: Prof, no one is reading you (Prof, téged senki sem olvas).
A két természettudós, Asit Biswas és Julian Kirchherr írásukat azzal a kijelentéssel kezdik, hogy a világ valószínűleg legokosabb gondolkodói nagyrészt egyetemi tanárok, akiknek minden tudományos eredményük ellenére alig mutatható ki a hatása mind a közvéleményre, mind a döntéshozókra vagy a politikára. A 2009 szeptemberében megjelent The STM Report szerint évente körülbelül másfél millió olyan cikk jelenik meg, amely előtte komoly szakmai-tudományos előellenőrzésen esett át (ez a magyarra csak nagy nehezen lefordítható peer-review), de nagy részük az égegyadta világon semmilyen hatást nem fejt ki. A legtöbb ilyen írást még a kollégák sem olvassák el (a különböző mérések szerint állítólag körülbelül azért tízen el szokták…), a benne foglalt eredmények pedig nem fejtenek ki semmilyen hatást, nem élnek tovább. Egy beszédes példa: a humán tudományterületeken közölt cikkek 82%-ára senki sem hivatkozik, a társadalomtudományos cikkeknek mindössze 32%-ára, a természettudományos tanulmányoknak pedig csupán 27%-ára történik hivatkozás.
Azaz összefoglalva mindezt: a világ feltételezetten legokosabb elméinek gondolatai és eredményei – a tudományos túltermelés szempontját sem elfelejtve – a saját területükön is alig-alig váltanak ki valamilyen hatást, és majdnem teljesen láthatatlanok maradnak a világ lakossága vagy a világ sorsáról döntő (politikai) vezetők előtt. Természetesen, ahogy fentebb is írtam, egy-két kivételtől mégis eltekintve. Ám az ő megjelenésük és az általuk előidézett változás inkább véletlenszerű és/vagy egyéb szempontoktól függő, mintsem törvényszerű vagy levezethető. S ez így is marad, amíg világunk urai mi, emberek vagyunk és nem egy mindent átlátó, mindent elemző, mindent összegző szuperintelligens szuperszámítógép.