Aki lát a stockholmi metrón egy aggastyánt a fülén sétálómagnóval, esetleg csendesen tilinkózva, az biztos lehet benne, hogy őt látja, a magyar filológia szent megszállottját, akinél makacsabb embert még a föld nem hordott a hátán. Neki mindegy, hogy Stockholmban, Helsinkiben, Vlagyivosztokban, vagy Kukutyinban van, saját búrája alatt utazik, saját világában él, kizár mindent, ami jelen és valóság, csak mosolyog az orra alatt és hallgatja az ősi magyar népdalokat, talán dörmögve dúdol is hozzá, esetleg előkotor egy könyvet feneketlen tehenésztáskájából és olvasgat, mondjuk szanszkrit szövegeket.
Az ember azt hiheti, hogy zárkózott, mogorva figura, csalódott, zsémbes vénember, de akinek kinyílik, az beléphet vele a csodák világába.
Szente Imre 94 éves. Átgázolt rajta százszor is a történelem, többször menekült a kommunista terror elől, de ma már csak mosolyog a bajsza alatt, ha ez szóba kerül.
Magyarországról 1956-ban szökött, pár évre Svédországba került, majd Finnországba ment, a helsinki egyetemen tanított hosszú évekig mint az uráli nyelvek tanszékvezető tanára. Szerencsétlenségére a finnek, akik mindig is rettegtek az oroszoktól, a békesség kedvéért megállapodtak a szovjet hatalommal, hogy kiadják nekik azokat a közismert és politikailag aktív kelet-európai menekülteket, akiket kikérnek. Nem volt mese, megint pucolnia kellett, összeszedte családját és finn feleségével együtt Svédországba menekült.
Mondhatná az ember, hogy szerencséje volt, mert a stockholmi tanárképző főiskola szinte azonnal felkérte a svéd–magyar anyanyelvtanári szak vezetésére. Természetesen nem vak szerencse volt ez, hiszen ismerték és nagyra becsülték finnországi munkásságát. A feladat elvállalásával kapcsolatban csak egy apró probléma adódott, nem tudott elég jól svédül. Ez azonban Szente Imrének nem akadály, két hét alatt tökéletesen bevágta a nyelvet, legfeljebb a kiejtése maradt kicsit finnes, azaz finnezs, ahogy mondta ízes dunántúli kiejtéssel.
Ebben csak az kételkedhet, aki nem ismeri Szente Imrét, aki már akkor több nyelven beszélt. Az angol, a német, a finn, a latin, az olasz, a francia, a spanyol, a portugál, az orosz, a szanszkrit, az ógörög és a cseremisz nyelv tökéletes birtoklása után igazán semmiség volt neki a svéd két hét alatti megtanulása. Nem nagy ügy, hiszen, ahogy mondta, a germán nyelvek szókészlete egy kaptafára készült, csak az állandó változók rendszerét kellett megértenie, a svéd nyelvtan pedig roppant egyszerű.
A nyelvek története, az etimológia és a hangtan legmélyebb bugyrainak tökéletes ismerete szintén a hobbijai közé tartozik. A nyelvi humort is kedveli, sokszor elkápráztatta tanítványait briliáns ötleteivel. Leginkább azonban mindig is a magyar népdalok ősi kincseit, nyelvezetét kutatta.
Munkássága során több nagylélegzetű művet tett az irodalom és az irodalomtudomány asztalára. Ezek sorából leginkább gyönyörű Kalevala-fordítása, Szolzsenyicin műveinek avatott adaptációja emelkedik ki, de több nyelvtudományi művet, sőt remekbe szabott novellát is írt.
Amihez viszont soha sem értett, az a törleszkedés, önmaga menedzselése. Végtelenül szerény, visszahúzódó ember, ha munkáiról esik szó, csak szerényen mosolyog, hümmög és legyintget. A másik – mondhatni – önsorsromboló tulajdonsága a könyörtelen szókimondás. Nem bírja elviselni az emberi butaságot és a sunyi támadásokat, azonnal élesen visszavág, majd magába zárkózik. Mindig akadtak, akik vadul támadták, megkérdőjelezték munkásságát, de ő – bár mindig fájt neki – nem állt rá a hosszas vitákra.
Tanítványai imádták. Óriási tudása és szikrázó humora körükben kapott igazán életre. Vidáman csillogó puliszemét rájuk vetvén úgy adta át a tudását, hogy az soha sem volt unalmas vagy megterhelő. A hallgatóktól elvárta az odaadást, megkövetelte a tudást, de huncut, pajzán bemondásai jótékonyan oldották a légkört, tették a vizsgákat szinte szórakozássá. Az egyetlen, ami szemére vethető, a finnugor nyelvi rokonság körömszakadtáig való védelme. Nem csoda, hogy csak nevetve legyintget az újabb kutatásokra, bár természetesen ismeri a tényt, a Habsburgok mesterkedését, a magyar nemzet önállóságának aláaknázása céljából megrendelésre született finnugor elmélet létrejöttét, de erre csak annyit mond, hogy véletlenül beletrafáltak. Végtére nincs ebben semmi különös, hiszen máig is rengeteg nyelvész vallja ugyanezt.
A külhonban élő, humán tudományokkal foglalkozó magyar tudósok sajnos nem kapnak akkora figyelmet Magyarországon, mint a reál tudományok terén tevékenykedők.
Talán a mai világ értékrendje az oka, hiszen ők nem hoznak annyi kézzel fogható hasznot az országnak. De vajon tényleg így igaz?