Ekkor érkeztek meg a szolgák, sajnálkozó arccal nézték. Az íródeáknak megparancsolta, hogy maradjon ott éjszakára, a kandalló előtti medvebőrön elalhat. Még egy kicsit beszélgettek, semleges dolgokról, az ország dolgairól.
Mikor a gyertyát elfújták, és a deák hortyogni kezdett, megint nyikordulást hallott. A vastag tölgyfa ajtó felé pillantott, és látta, hogy mozog. Egy vörös szoknya szegélye villant, majd rögtön utána egy Medúza-fejű, hatalmas termetű asszony lépett elő mögüle, hosszú fogat vicsorított, agárszerű gyorsasággal az ágyánál termett, a lábába harapott, és reggelig marcangolta, tépte, szaggatta a húst. Ő csak vonaglott – annyira megbénult a rettegéstől, hogy kiáltani sem tudott.
A sarokban békésen hortyogott a deák. Újabb szörnyű nőalakok jöttek, többüket felismerni vélte, csak arra nem emlékezett, hol találkozott velük: valamilyen udvari eseményen, az országjárásai során egyik-másik faluban, vagy a megelőző több száz éjszaka valamelyikén? Mert ezek az átkozott némberek minden éjjel eljöttek, és minden éjjel meggyötörték: mégsem csökkent a félsz, ahogy telt az idő, nem tudta megszokni őket, ugyanúgy rettegett tőlük, mint első éjszaka, amikor hitetlenkedő pillantásai közepette az első kócos hajú, igéző szépségű és mégis rettenetes asszony az ágyához lépett, fogát a nyakába mélyesztette, és hajnalig szívta a vérét.
A kakas kukorékolt (nagyon vigyáztak rá, mert egyedül ő tudta elűzni a szellemeket – külön udvaron lakott néhány kiválasztott tyúkkal, nehogy az ostoba szolgálók véletlenül levágják), mire a húsát marcangoló asszonyalakok egy szempillantás alatt eltűntek, a sebei begyógyultak, ő pedig törődött, zaklatott és felszínes álomba merült. Nem sokkal később fölébredt – bármennyire vigyáztak is odakinn a szolgák, mégiscsak zajt csaptak, így nem tudott tovább aludni. Rosszkedvűen ment át a nagyterembe, aláírt két ediktumot, majd megnézett néhány boszorkányégetést. Az egyik sikoltozó, nagydarab asszonyban felfedezni vélte a Medúza-fejű nőt, meztelen végvonaglásában sokáig gyönyörködött. Aztán arra gondolt, hogy a ma este végre megint jó lesz. Mert jó is szokott lenni, csak sokkal ritkábban. Tulajdonképpen alig valaha, hardly ever, mondják az ángliusok, szinte soha. De amikor jó, akkor nagyon jó! Ilyenkor a nők, akik áttetsző testükön csipkelepellel az ágyához lépnek, nem bántják, hanem hajnalig szeretik, mégpedig olyan furcsán, nyugtalanítóan, különösen és gyönyörűségesen, ahogyan még soha nem tapasztalta addig, pedig volt szeretője elég, grófnétól a cseléden keresztül a parasztlányig mindenki, akit csak megkívánt.
De nem lett jó. Az érkező asszonyok minden eddiginél jobban megkínozták, belevagdostak keshedt, semmi húsába, lenyúzták pergamenszerű bőrét, inait rángatták, vézna vállát ropogtatták. Másnap reggel, félőrülten Álmoshoz ment:
– Mondd csak, fivérem, téged is kínoznak ilyen látomások?
Álmos, a hatalmas, erős és vad Álmos csak nevetett testvérén – magabiztos volt, mint aki tudja, nagy nemzetség atyja lesz:
– Nem látok én semmi ilyesmit, csupán azt, ami tényleg a szemem elé kerül!
Elment anyjához, Zsófia királynéhoz is:
– Mondd, anyám, miért gyötörnek engem ezek a nők?
– Fiam – mondta a bölcs anyakirályné –, megmondtam neked szépen már kiskorodban, hogy túl sokat olvasol! Abba kéne hagynod a fantáziálást, és az uralkodásra koncentrálnod… És edzened kell a tested is, nem csak az elmét! Nézd, milyen vékony vagy! Bár meg kell adni, arányos… Álmost figyeld! Erős és daliás, lovagol, vív, birkózik. Nem is gyötrik látomások. Tiszta szemmel néz és lát, s hideg vízben mosakszik, ha megkísértik.
A következő két nap maga volt a pokol. Hiába minden, sem orvos, sem kivégzés, sem az államügyek nem tudtak segíteni rajta. Testét átszúrták látogatói, szemét kivájták, aztán visszatették, majd újból kivájták. Koronáját a torkába döfték, derékban kettévágták, lábát leszakították, karját mozsárban pépesre zúzták.
Az íródeák letette eléje a törvény szövegét. „Boszorkányok ellen pedig – fordította hangosan a latin szavakat –, minthogy nincsenek, semminemű kereset ne legyen.” Magában olvasta tovább a szöveget, de amikor „A bűbájosokat és rontókat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék törvény eleibe” mondathoz ért, megint hangosan szólt.
Két napig tusakodott magában, küzdött és szerelmeskedett gyönyörű és hátborzongató asszonylátogatóival. A harmadik nap reggelén aláírta a törvényt, az országban szerte kidobolták. Néhány tejapasztó, kecskeszomorító bűbájost azonmód elégettek, aztán béke lett az országban. A király hiába várta aznap, másnap, harmadnap és utána még sokáig, rettegve és vágyakozva, borzongva és kéjtől remegve, hogy éjszakánként megjelenjenek az asszonyok. Mert soha többé nem jöttek.
Néha álmodott ugyan rontókkal, akik mérget kotyvasztanak föld alatti odújukban, és szemmel verik a gyermekeket és fiatal legényeket, leányokat, de ezek sem félelmetesek nem voltak, sem szépségesek, sem kívánatosak. A világ színtelenebb lett: egyenesen vaksötét.