Nem könnyű egy olyan ember munkájáról írni, akinek a leadben részletezett körülmények között jelent meg a könyve: vigyázni kell rá, hogy a recenzens ne legyen kegyeletsértő, de arra is, hogy az ilyen esetekben elengedhetetlen kegyelet ne palástoljon semmilyen kritikai kifogást. Jó lelkiismerettel mondhatom azonban, hogy Gerencsér János sikeresen abszolválta a regényírást, és izgalmas, olvasmányos kötetet tett le az asztalra.
A történet talán legnagyobb érdeme az elképesztő filmszerűség: bizonyos oldalak olvasása közben az volt az érzésem, hogy Gerencsér János pillanatok alatt tudná forgatókönyvvé írni a sztorit, és a klasszikus hollywoodi produkciók receptjeit fejből és kiválóan ismeri – a kötet úgy épül fel, ahogy a kellemes esti szórakozást garantáló amerikai nagyprodukciók. Olyan a szereplők viselkedése, jellemfejlődése, a harcjelenetek (szöveg)képi megjelenítése, a fordulatok, és eleve a szüzsé is. Van benne minden, amit a történelem iránt akár a legcsekélyebb módon is érdeklődő olvasó szívesen lát: a VIII. Henrik egyik feleségválasztását felidéző, festett (és idealizált) kép alapján való döntés, bepillantás a mindenkori nép mindenkor nehéz életébe, lenyűgöző csataleírások tömkelege, magányosan vándorló (és „szerelembe eső”) kiváló harcos, a királyságát eldobó és a boldog kisember életét választó király.
A történet eléggé szövevényes ahhoz, hogy egy recenzió keretein belül ismertetni lehessen, de a szerző úgy bontja ki a különböző rétegeket, hogy minden érthető és követhető marad: két síkon fut a cselekmény, a menekülésre kényszerülő, testőre által segített trónörökös hercegnő álruhás kalandjaira és az eleinte a hercegnő ellenségeként viselkedő királlyal történő eseményekre, aki szintén menekülésre kényszerül, és egyre messzebb kerül a trónra való visszavágyódástól, de egyre közelebb a boldogsághoz. Közben megismerkedünk ennek az elképzelt világnak a népével (amely nagyon érdekes, népiesített nyelvet beszél; kedves jelenet, amikor a király felkéredzkedik egy szekérre, és a bakon ülő paraszt azt mondja neki, üljön fel a soroglyára/saroglyára – a király nem érti ezt a szót, de felmászik a szekér végébe), filmszerűen kidolgozott harci jelenetekben és (szintén filmszerűen kidolgozott) szerelmi jelenetekben gyönyörködhetünk (nem könnyű újat mondani ebben a két témakörben, az már biztos, de a régit lehet újszerűnek ható módon elmesélni – talán itt emelnék annyi kifogást, hogy a szereplők olyan könnyedén és minden előzetes kínlódás nélkül szerelmesednek egymásba, ahogy a való életben ritkán, de hát ezért – is – fantasy, ugye), a fantáziavilág felfuttatása pedig annyira részletekbe menően kidolgozott, hogy a szerző még új hangszerneveket is kieszelt, ilyen a furugla vagy a süvöltő (a dorombot ismertük).
És a könyv vége is megrendítő, szép, szinte nehéz elképzelni, hogy lesz még egy kötet, amelyikben folytatódik a sztori, mert bár van néhány ötletem, merre, itt is véget érhetne. Olvassák szeretettel.
Gerencsér János: Kósza utak legendája. Kalászkirály. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2017.