Az ezerszer lerágott csont képregényadaptációk mellett az élő szereplős játékadaptációk története is megérne egy hosszabb értekezést, mostoha gyermekkorától kezdve egészen a multimediális, sok párhuzamos szálon futó, sok médiumot meghódítani igyekvő világépítő tervek megvalósulásáig.
Az 1993-as Super Mario Bros. után évente két-három próbálkozás mindig volt ebben az irányban, melyek vagy elég nézhetően vagy minden szempontból rettenetesen sikerültek, csak hogy párat említsünk: verekedős játékból és főleg annak karaktereinek felhasználásával készült a Street Fighter (1994, 2009) és a Mortal Kombat (1995, 1997), a „girl power” Indiana Jones-utánérzése a Lara Croft: Tomb Raider (2001, 2003), a már hatodik részénél tartó posztapokaliptikus-szürreális Resident Evil – A kaptár sorozat (2002 óta), a zseniálisan nyomasztó hangulatú és még nyomasztóbb befejezésű Silent Hill – A halott város (2006), vagy az akciófilmek mezőnyében is hangulatosra sikeredett Perzsia hercege: Az idő homokja (2010) és a Hitman (2007, 2015), vagy akár a jelenleg is játszott animációs film, az Angry Birds.
A Warcraft: A kezdetek című film nagyjából ebbe a – nem hiánytalanul felsorolt – sorba illeszkedik. Annyiban mindenképp, amennyiben volt egy, aztán több sikeres videojáték, egészen az 1994-ben a Blizzard Entertainment által fejlesztett Warcraft: Orcs & Humans című erőforrásgyűjtögető-hadseregépítő úgynevezett valós idejű stratégiai játék (RTS –Real Time Strategy) óriási sikerétől kezdve ennek további epizódjain és kiegészítőin át a 2004-től napjainkig bővített World of Warcraft című MMORPG-ig (Massively Multiplayer Online Role-Playing Game – nagyon-nagyon sok szereplős online szerepjáték).
Ez utóbbit valahogy ugyanúgy helyezhetjük el az emberiség kultúr- és gondolkodástörténetének vonalán, ahogy a Harry Potter-sorozatot: egy egész generáció életét forgatta fel és változtatta meg mindenestül. Csak amíg a HP-könyvekből váltakozó színvonaluk ellenére mégis szerethető filmek készültek, nem sokkal a könyvek világhódító sikerszériája után, addig a WoW-világ mozis térhódítása egyre csak váratott magára.
Jelen filmdolgozat cselekménye sokat merít tehát a fentebb felsorolt játékokból, ugyanúgy világában és földrajzában, mint az ezeket benépesítő fajaiban és konfliktusaiban, vagy főbb karaktereiben. A cselekmény elején a Fel nevű varázserő minden életet elpusztító hatalma miatt élhetetlenné váló Draenoron vagyunk, egészen pontosan az új hazát kereső és normális hétköznapokat vágyó ork faj törzsi nagygyűlésén, ahol a legelfogadhatóbb opcióval a helyi sámán rukkol elő: ha feláldozzák az összes törzs valamennyi újszülöttjét és gyermekét, akkor a belőlük nyert energiából térkaput tud nyitni egy új világba. Mit lehet hát tenni, a nőktől elveszik gyermekeiket és átküldik a békébe belelustult Azeroth kontinensre legjobb harcosaik hordáját.
Itt persze nem fogadják őket tárt karokkal, főleg akkor nem, amikor az erőtlen királynak is leesik végre a tantusz, hogy az ő ártatlan gyermekeikre, asszonyaikra és parasztjaikra is szükség van ahhoz, hogy ezt a térkaput újra meg lehessen nyitni a teljes orkhorda és egyéb csatolmányaik előtt. Elkezdődik tehát a háború, melyet időnként eposzinak ható fordulatok, időnként családi és egyéni tragédiák, időnként furcsa romantikus szálak színesítenek.
A Warcraft: A kezdetek mesterséges hatású, vállaltan a videojátékok esztétikai minőségét megteremtő képi világa könnyen megszerethető – egy fantasytől miért akarnánk többet, mint ami, miért kérnénk rajta számon a hitelességet? Mintha itt is egy játékban lennénk, és a jelenetek nem lennének többek, mint az általunk levezényelt két véres ütközet közötti hangulatfestő képsorok, úgy-ahogy összevágva egy egésszé. Csak amíg egy játék során nem feltétlenül a kidolgozott narratíva üresjárataira figyelünk – hisz az így keletkezett űrt szépen kitölti a játékélmény –, addig egy filmtől ez kicsit kevés.
Ha máshogy akarnám ugyanezt megfogni, akkor azt mondhatnám, hogy a film alcíme „felelős” mindezért: A kezdetek azt sejteti, hogy ez nem egy film, hanem minimum egy trilógia első darabja.