Görgey Gábor 1969-es groteszkje, a Komámasszony, hol a stukker? Tompagábor Kornél rendező értelmezésében nem minden akciójukban gondosan motivált karakterek játéka, hanem archetípus-metaforák sora, tablószerűen egymás mellé helyezve.
Hertelendy Attila Méltóságosa vadászruhás dzsentri, egyenesen az ősök csarnokából, a dicső múlt arabs telivérének hátán, a Doberdónál és Isonzónál elfolyt tengernyi kék vér hullámain a gyakorta hangoztatott konszolidációba. Hertelendy örök érvénnyel porcelánba fagyasztott operettfigurát fogalmaz. Sűrűn hangoztatott erkölcsi fölénye nyilvánvaló komikumba fordul, hiszen életét féltve megtagadja őseit – ám a szerző a fordulattal mintha csak az épp regnáló hatalom előtt akart volna elhatárolódni a lufiként szétpattanó morális fundamentumtól. Amikor ugyanis a Méltóságos fenyegeti kivégzéssel a többie-ket, éppen ez a romantikus-bajtársias operetthevület az, ami megóvja az életüket. Mert Méltóságos meghatódik, honfibúsan kebelre ölel, és hiába a lózungok üressége, a minden álszenteskedő dagályosságával kegyelmet gyakorló figurából a gesztus önmagában való jelentősége marad meg taps után – maga a kegyelem gyakorlása.
Ha úgy tetszik, a kegyelem gyakorlásának élvezete. Hatalmi mechanizmus ez is, csak ravaszabb, mint a többi. Hiszen Barsi Márton Cuki ura csak azt akarja, ami neki történelmileg nem adatott meg, a másiknak meg igen: rangot, paripát, asszonyt, földet. Motivációja egyszerű és emberi: artikulálatlan bírvágy. Márton György János megformálásában szintén operett-alak, csillogó, vérbő humorral adott díszparaszt a matyóhímzéses Patyomkin-faluból. Mikor a stukker hozzákerül, vagyis hatalmi pozícióban az ő diktátori lázálmai grandiózusságuk mellett is tiszták: várost lerombolni, mindent fölszántani, könyvtár helyén pityókát termeszteni. A szerző nem is gondolta volna, milyen konnotációkkal gazdagodik e motívum a közelmúlt öko-anarchista mozgalmainak fényében – vagy gondoljunk csak Brad Pitt gyönyörű monológjára a Harcosok klubjából, mikor álmaiban szarvasokra vadászik a természet által visszafoglalt Wall Streeten.
A Nagy Péter János formálta Kiss a ráció hideg ördögétől megszállt, Lukács György-i értelmiségi. Ő a legkegyetlenebb. Ő tényleg ölne. Hidegen, precízen, előre megfontolt világmegváltói szándékkal. A többiek gyengék, gyarlók, szerencsétlenek. Ő, egyedül ő a valóban démoni. Kevés gonoszabb szándék van – lehetetlensége mellett is – a múlt végleges eltörlésénél.
Gerold László pontosan mutatott rá a Kritikai Szemlében megjelent, Csiszár Imre 1989-es újvidéki rendezését elemző írásában: „A darab négy szereplőjét jobban, pontosabban jellemzi K. Müller, mint ők maguk.” Szakály Aurél megalkuvója tökéletes fegyverhordozója a hatalom reprezentánsainak. Tompagábor Kornél rendezésében K. Müller is burleszkfigura, vinnyog, nyüszít, fetreng, és szenved vásári eltúlzottsággal, s közben hihetetlen figyelemmel radarozza, merről fúj a szél, besúg, árulkodik, intrikázik, pletykál, tőrt vet. Jól politizál. A zalaegerszegi Kvártélyház előadásában is az a legérdekesebb, ami láthatatlan: a stukker nemcsak hatalmat, de amnéziát is biztosít. Aki épp hatalmat gyakorol, nem emlékszik arra, ami az előző jelenetben történt. K. Müller mindnyájuk bűneinek kollektív emlékezete. Ő, az opportunista csúszómászó a történelmi emlékezet, amibe a szereplők be vannak zárva. Maga a történelem.