A harmincas éveiben járó két erdélyi képzőművésznek, Sárosi Mátyás Zsolt grafikusnak és a fotó-videó szakon diplomázott Szabó Krisztának jutott eszébe az Erdélyből eltűnt, de az anyaországban is csak szórványosan jelen lévő műfaj újra meghonosítása. Mindez azt követően, hogy a néhány éve emberileg is „összetartozó” művészpáros folyamatosan próbálkozott kitalálni valamit, amiből úgy képesek megélni, hogy közben szeretik is azt, amit csinálnak. Végül az ifjúkori szerelmüknél kötöttek ki.
A kommunikációs frontharcot felvállaló Szabó Kriszta szerint az emberek pszichológiája nem változott túlságosan, és ha fiatalkorukban ők rá tudtak harapni a képregényekre, ma is van rá igény. Mozgóképben sokkal bonyolultabb érvényesülni, egy animációs film révén már kipróbálták, és rájöttek, mennyire nehéz eljuttatni az emberekhez ezt a fesztiválos műfajt. A képregény viszont olcsó, könnyebben osztható. Nem beszélve arról a késztetésről, hogy jó történeteket mesélhessenek Sárosi Mátyás rajzainak érvényesítésével. „Mert ma is megvan annak a varázsa, hogy nemcsak a laptoppal az ágyban lehet zárni a napot, hanem egy könyvvel, nyomtatott termékkel beülni egy fa alá. A képregénynek pedig gyűjtési vonzata is van, és ez további motivációs pluszokat jelenthet” – mondja. A műfaj életképessége mellett érvel azzal is, hogy képregényekből nagy sikerű filmek – Batman, X-Men, Sin City – is születtek.
A klasszikus formátumban, negyven oldalon megjelenő, színes, kézzel rajzolt-festett képregény első történetét Szabó Kriszta írta. A sci-fibe hajló dráma egy fiatal srác álmodozásának története, akinek elvágyódása során lehetősége nyílik elrepülni egy utópisztikus világba, ahol mélységesen emberi, tudatformáló dolgokkal is találkozik. A cselekmény gerincét a falusi környezetből származó főhősnek a szép új világra adott reakciói képezik.
A sci-fi amúgy mindkettejük személyes kedvence, de a fantasy általános kedveltségére is tudatosan alapoznak.
A megrajzolt karakterek is a sci-fi felé tendáló figurák. „A karaktertervezés a legnehezebb folyamat, olyan alakokat kell alkotni, akiknek a reakciói és tulajdonságai hihetők” – állítja Sárosi Mátyás. Mint mondja, gyerekkora kedvenc figurái közé tartozott Asterix és Obelix, majd Fazekas Attila képregényhősei, az ő karakterei azonban zordabbak, szikárabbak, a történet drámaisága ugyanis nem komikus-szatirikus figurát kívánt meg. „A történet öt fő karaktere abban a bizonyos utópisztikus világban nőtt fel, és ez rányomja bélyegét a személyiségükre” – magyarázza az alkotó. A történet folytatásos, az első lapszám végén – némileg napjaink népszerű filmsorozatainak mintájára – igyekeznek majd magas szinten hagyni a feszültséget.
Elsődleges célcsoportnak a fiatalokat tekintik, az interneten közzétett felmérőívet többnyire harmincasok töltötték ki, akik a kilencvenes években tizenévesként „fogyasztották” a képregényeket. Az első lapszám 2500 példányban jön ki a nyomdából, a kezdeti időszakot „konyhapénzből” finanszírozzák, aztán majd meglátják. Erdélyben nincs konkurenciájuk – ami jelentheti azt is, hogy nincs érdeklődés a műfaj iránt –, de Magyarországon is többnyire csak a külföldi lapok magyar változata van jelen. Ezért azt remélik, hogy a saját hozzáadott érték pluszvonzerőként fog hatni. „Ilyen jól talán még soha nem éreztük magunkat” – lelkesedik Szabó Kriszta. Ma ez az életük. Szinte értelmét veszíti a kérdés: az állandó villódzó vizualitással „sújtott” világunkban hogyan jut eszébe valakinek állóképeket rajzolni?