„Ez nem tényállás, kérem! Ez regény, kérem!” – így summázza Edvin párbajsegédje a bonyodalom alapját képező – látszólagos – szerelmi háromszöget, és végeredményben az egész történetet, félreértésestül, liezonostul, intrikástul, mindenestül. A Csárdáskirálynő 100 éve játszott románcának hősei teljes biztonsággal szerepelhetnének bármelyik mai képregényben vagy szuperhősös filmben: sebezhetetlenek, elpusztíthatatlanok, testileg éppúgy, mint kedélyükben. Ha a beígért párbajra valóban sor kerülne Bóni gróf és Edvin herceg között, nyilván a harmadik golyóváltásra is mellélőnének, vagy lenyelnék a golyót, vagy egyszerűen megfeledkeznének az egészről, és dalra fakadnának, táncba hívva a meghökkent párbajsegédeket.
Tompagábor Kornél és a zalaegerszegi Kvártélyház Csárdáskirálynője egy önfeledt, életigenlő hülyéskedés: bármennyi pezsgőt meg lehet inni az Orfeumban, nem leszünk másnaposak, bármennyire megalázhatnak minket a hercegi udvarban, nem megyünk víznek, s még akkor sem iszunk gyufát, ha napi szinten szakít velünk a szerelmünk, és akkor is jó vége van mindennek, ha a herceg papáját elviszik az elmegyógyintézetbe, mert olyan hülye, hogy teljesen mindegy neki. Olyan hülye, mint mindannyian.
A Kvártélyház Szabadtéri Színház pódiuma az egykor Mária Terézia építtette klasszicista laktanya udvarán éppannyira teremt intim, az eredeti miliőbe simuló teret, hogy a tényállásokat feledve a „regényre” figyelhessünk. Mészáros Tibor festett – nem 3D nyomtatóval printelt, projektorral vetített és más munkakerülő, high-tech huncutságokkal prezentált – díszletének márványai, monarchia korabeli címerei, vörös és zöld bársonyai, arany tonettszékei, szófái és dohányzóasztalai nem nyomják agyon a szemet, csak valami lebegő, mégis határozott cizelláltsággal egészítik ki az adott miliő pasztelljeit. A tervezői és kivitelezői tapintat odáig megy, hogy még a két szélen álló hangfal is lágy színű anyagokkal van letakarva, bele ne feketélljenek az összképbe nekünk. A kétszárnyú ajtó áttetsző, szecessziós girlandjai ismerősek több egerszegi épületről. Szőke Julianna jelmezeinek bíborjai, harsogó zöldjei, vörös-feketéi és felvillanó ezüstjei folyamatos dialógban vannak a díszlettel és a fényekkel. Az eszközpark láthatóan minimális, se forgószínpad, se süllyesztő, még egy árva fejgép sincsen, a direkt bombasztikusságnak semmilyen technikája nem adott, a társulat ezt az ügy iránt való szeretettel, pontossággal, összehangoltsággal és alázattal pótolja. Thália régi axiómája: ha valóban kíváncsi vagy egy darabra, a játszók mellett figyeld a díszítőket, világosítókat. Itt mindenkin érezhető a színházszeretet.
Czegő Teréz Cecíliaként, Virágh József Kerekes Ferkóként és az Aase-díjas György János Miskaként lubickol a jutalomszerepben, Szakály Aurél a teljesen infantilis Leopold Mária hercegként, Zsíros Viktor pedig mindhárom szerepében folyamatos jelenléttel jön-megy, riposztozik, tesz apró játékokat főhőseink köré. Bot Gábor és Debrei Zsuzsa tragikusan egymásnak rendelt Edvin és Szilvia – ha épp szerelmes duettet énekel, ha viszont prózába fognak, vagy Stázi grófnővel (Bardon Ivett) és Bóni gróffal (Hertelendy Attila) kezdenek egy teljesen agyament, négyes-párcserés táncikálásba, olyan egészségesen komolyan vehetetlenek, hogy a bonviván és a díva szótári definíciója sírva menekül előlük. Pontosan ütemezett, de felszabadult, lendületes játék ez, egy-egy felvillanásra még sorstragikumok ígéretével is, de ez az ígéret hamar tovaszáll, mikor Szakály Aurél elfelejti, hogy már kétszer bemutatkozott, vagy épp a cserepes növényt kezdi rágicsálni. És ezt csöppet se bánjuk.