A film alaphelyzete a következő: valamikor a jövőben a Föld nyomasztóan túlnépesedett és egy hatalmas mamutcég tökéletesre fejlesztett űrhajókat küld a megismert univerzum túlvégein található, a lakhatás ígéretével kecsegtető és majdan benépesíthető bolygókra. Az egyik ilyen űrhajócsodát látjuk elsuhanni a különböző, gyönyörűen felmázolt űrtájképek előtt, ám egy kósza meteorraj apró lyukat üt a rendszeren, és az egyik, százhúsz évre hibernált utas röpke kilencven évvel hamarabb ébred, mintsem kellene. A 3D-ben még a lenyűgözőnél is lenyűgözőbb űrtermészetfilm-epizód itt ér véget – noha időnként egy-egy hangulatfestő vágókép erejéig azért visszaköszön –, hogy átadja helyét egy űrrobinzonádnak.
A nagy irodalmi és filmes hagyományokkal rendelkező műfaj a következő felvonásban aztán minden lehetséges módon megpróbál igazodni a nagy elődök közhelyeihez, a növekvő szakáll motívumától kezdve az öngyilkosság gondolatának motívumáig. Jim Preston gépészlegény (Chris Pratt) először felfedezi a hajót és megismeri a korlátait, itt pedig szellemes forgatókönyvírói megoldások sora következik: karkötőként viselt társadalmi osztálya szerint ő nem léphet be bárhová és nem is ehet bármit, szűk térben mozoghat, harmadrendű táplálékokat fogyaszthat. Ebből kirajzolódik egyfajta abszurditás is: a megoldás csupán egy karnyújtásnyira lenne, de a hozzáférési jogosultságok miatt mégis elérhetetlen távolságba kerül. Hősünk beletörődik mindabba, amin nem tud változtatni: itt fog meghalni, egyes-egyedül.
Valahogy telik-múlik az idő, gyors váltakozásban követik egymást steril belterek, sikertelen túlélési stratégiák, a végtelen űr csodaszép képei és a simulékony android csapossal (Michael Sheen) folytatott mókás és sokatmondó párbeszédek. Aztán egy véletlennek köszönhetően hősünk az ötezer hibernált utas között felfedezi élete nagy szerelmét. Kérdés bennünk csupán egy motoszkál: ha ingyenesen hozzáférhető minden utas személyi aktája és bemutatkozóanyaga, akkor mégis miért nem ezek átnyálazásával töltötte el hősünk a rendelkezésre álló végtelen időt?
Mindegy is, a lányt (Jennifer Lawrence) kinézi magának, majd jó sok hányódás után felébreszti. Azaz tulajdonképpen megöli. De a lány erről mit sem tud, egymásba szeretnek, kozmikus romkom szövődik köztük a csillagképek között – az ilyenek minden közhelyes jelenetével –, már éppen a lánykérésnél tartanánk, mikor a bölcs android csapos véletlenül elfecsegi az igazságot. A lány rádöbben, hogy szerelme egyben gyilkosa, a gyilkosa egyben a szerelme, és ő köszöni szépen, de inkább a dührohamos duzzogást választja a Stockholm-szindróma helyett.
A románc évődéssé alakul, a súlyos morális kérdés súlytalanul lebeg a korábbinál is sterilebb díszletek és még gyönyörűbb intergalaktikus tájképek előtt. Majd a hajó meghibásodik, majdnem felrobban, de aztán mégsem, mert hőseink megmentik, majd kibékülnek és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Az a valóban komoly téttel rendelkező morális kérdés, hogy valaki felébreszt a halálra egy másikat, úgy elsikkad, hogy öröm nézni.