Csang Ji-mu (Zhang Yimou) rendező a filmkészítés egyik igazi mestere, eddig olyan észvesztően megkomponált, csodálatos látványvilágú filmekkel örvendeztetett meg minket, mint amilyen a Hős (2002), A repülő tőrök klánja (2004), Az aranyszirmok átka (2006) vagy A háború virágai (2011). Filmjeiben olyan harmóniára törekedett, amelyben a látvány és a történet nemcsak kiegészíti egymást, hanem összeadódva együtt építik a valóban eposzi méretű érzelmek és mitikus sorstragédiák képzelet szülte világát. Nála egy lehulló virágszirom szépségesen felvett jelenete sem csúszik át a giccsbe, inkább egyenrangú partnere lesz a nagy hozzáértéssel koreografált párbajoknak és csatajeleneteknek. Ő az a rendező, akinél a forma és a funkció, a belbecs és a külcsín rendszeresen, filmről filmre és jelenetről jelentre randevút ad egymásnak.
A nagy fal című új filmje majdnem ebbe a sorba illeszkedik – ahol nem, ott nagyon kilóg a lóláb. Ezt a lólábat pedig nyugodtan elnevezhetjük kompromisszumnak: hiszen kompromisszumok egész sorát kellett – feltételezésünk szerint – kötni ahhoz, hogy egyáltalán létrejöhessen ez a „műalkotás”. Kompromisszum volt például, hogy az elképzelt középkori Kínában játszódó történet hazai szereplőgárdája (például a márványarcú Tian Jing és a roppant tehetséges Andy Lau) kiegészüljön az éppen csúcson lévő amerikai színészekkel, köztük a Kassai Lajos lovas íjásztól órákat vevő Matt Damonnal, a Trónok harca és a Narcos óta ugyanazzal a bajusszal házaló Pedro Pascallal és az őrülten zseniális Willem Dafoe-val.
És kompromisszum volt az is, hogy a mozi egyszerre hódítsa meg a kínai és a nyugati közönséget, azaz egyszerre tűnjön vuhsziának (nagy hagyományú műfaj a kínai kultúrában, hős harcművészek kalandjait mutatja be) és eleje-közepe-vége fantasyfilmnek. De míg az előbbiben a katarzis forrása a hős tragikus sorsa, addig az utóbbiban ugyanezért a katarzisért a jó ütemű fokozással előkészített végső összecsapás egy hajszálon múló feloldása felelős. E kettő nem barátja egymásnak, minden igyekezet ellenére sem: a megrázó értékveszteség jól előkészített ábrázolása és a világ gonosz erőktől történő sikeres megmentése fölötti győzelmi mámor csak kivételes esetekben találkozik egymással a filmvásznon (erre lehet példa az utóbbi időből a Zsivány egyes).
Jelen esetben ez nem sikerült, a vuhsziából maradt a legendás körítés, a csodás fegyverek és látványos harci koreográfiák, minden más környezetidegen papírmasé egy ügyetlen árnyjátékban: se sorsok, se jellemek, se egyéni történetek, csupán két, szerencsesütibe való olcsó igazság (fontos a bizalom, illetve ne legyél kapzsi). Amit pedig ehhez a fantasy hozzáadott, az sem sok: a nyugatról érkező két zsoldos-kalandor (némi Marco Polo-reminiszcenciával) a legendás puskaport lopná el, de a nagy falon átélt első ütközet hatására gyorsan megváltoznak, hogy aztán egyikük hős, másikuk pedig őt különösebb feszültségek nélkül kiegészítő sidekick legyen.
Mégse hagyjuk ennyiben ezt a filmet, hiszen egy gyönyörű, látványos, nagyszabású ötvözet, amelybe belekerült minden, ami máskor és máshol már működött, külön-külön. A nagy műgonddal kidolgozott szörnyetegek elleni csatajelenetek hol a Pitch Black űrhorror szürreális világából, hol a 300 című képregényfilm képkockáiból, hol a Csillagközi invázió (vagy a Z világháború) cunami keltette tengerárral elsöprő ostromjeleneteiből, hol a selyempunk nevű új műfaj sajátosságaiból merít. Teszi ezt darabjaiban sikerrel, még akkor is, ha az elkészült ötvözet törékeny lesz, elbukik az első próbán.