Az eredetileg közgazdász végzettségű Jávorszky Béla Szilárd intézményes keretek között nem tanult zenét, kamaszkorában autodidakta módon tanult gitározni. Zenei ízlését kezdetben a Led Zeppelin, a Deep Purple, Jimi Hendrix és Frank Zappa, illetve a magyarok közül a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P. Mobil alakította, nem véletlen, hogy alapélményei a bluesos hard rockban gyökereznek. „Nem tudatos döntés eredményeként kezdtem el a zenéről írni, egyszerűen az élet alakította így” – árulta el Jávorszky, aki 1990-ben a Magyar Rádióban készített zenei műsorokat, később viszont a nyomtatott sajtó felé fordult, és tizenöt éven át számos napilapban dolgozott.
Jávorszky Béla Szilárd a kétezres évek elején kezdte el megírni azokat a műfajtörténeti köteteket, amelyeket maga is hiányolt a pályája során. Minden egyes könyve átgondolt kutatómunka eredménye. A nála tizennégy évvel idősebb Sebők János újságíróval közösen jegyzett, A rock története című háromkötetes sorozat mellett olyan fontos műfajtörténeti könyveket írt, mint A magyar folk története vagy A magyar jazz története. Utóbbi szükségessége a hiánypótlással magyarázható. Mint mondja, a magyarországi dszesszkutatók többféle álláspontot képviselnek, mindenki máshol húzza meg a műfaji határokat, ami értelemszerűen vitákra ad okot.
Egyesek szerint a modern dzsessz hatvanas évek eleji megjelenése előtt nem is létezett idehaza dzsessz, mások egészen a század elejéig nyúlnak vissza, és a tánczenei felvételekben is felfedezik a műfaj jegyeit. Ami biztos, hogy a magyarországi kávéházakban már az 1920-as, 30-as években játszottak dzsesszes szerzeményeket, az 1940-es években számos ilyen jellegű gramofonlemez jelent meg, az 1945 és 1948 közötti korszakot pedig a swing hazai virágkoraként tartják számon.
A kommunista hatalomátvétel után ugyan hivatalosan betiltották a műfajt, de számos kiváltságos zenész, mint Tabányi Mihály, Martiny Lajos vagy Holéczy Ákos az ötvenes években is játszhatott dzsesszt. Miközben önálló magyar dzsesszéletről valójában csak a hatvanas évek elejétől beszélhetünk. „Könyvemben szerettem volna a tényeket és az egymásnak gyakorta ellentmondó véleményeket a helyükre tenni, a kérdéses előadókat és kiadványokat a megfelelő megvilágításba helyezni.
Bemutatni azt a folyamatot, hogy a dzsessz miként csúszott át a tiltottból a tűrt kategóriába, s törhetett a felszínre a hatvanas évek legelején. S hogy a kezdeti óvatos lépésektől, a Dália presszótól, a Modern Jazz lemezsorozattól és a jazz tanszak 1965-ös megalakulásától mennyire göröngyös, ám sok színes egyéniséget és produkciót felmutató utat járt be a műfaj, mire eljutott odáig, hogy a Liszt Ferenc Zeneakadémián oktassák” – fejtette ki a szakíró.
A könyvben Jávorszky Béla Szilárd külön fejezetet szentelt a cigány muzsikusok jelentőségének. „A magyar dzsessznek szerintem két olyan vonulata is van, amely nemzetközi szinten igazi kuriózum, ha úgy tetszik, hungarikum: egyfelől a Dresch Mihály fémjelezte, az avantgárd felől közelítő etnikus dzsessz, másrészt az a fajta szonikus tüzesség, improvizációs készség és nagyfokú muzikalitás, ami a cigány származású magyar dzsesszmuzsikusok játékából árad. Utóbbi annyira egyedülálló, hogy még az amerikai zenészek is rendre rácsodálkoznak.
Jól ismert történet, hogy amikor Chick Corea Magyarországon járt, Szakcsi Lakatos Béla elvitte a Margit Kertben játszó cigányzenészekhez, akik a játékukkal lenyűgözték az amerikai zenészt” – idézi fel Jávorszky, aki szerint a cigányzenészektől a helyzetük mindig megkövetelte a rögtönzést és a nagyfokú alkalmazkodást. De mint mondja, a hihetetlen muzikalitás és zenei érzékenység esetükben nem mindig párosul megfelelő művészi mondanivalóval. Üdítő kivételként az elmúlt évtizedekből Szakcsi Lakatos Bélát, Oláh Kálmánt, Balázs Elemért és a fiatalok közül Oláh Krisztiánt említi.
Az idén hetvenéves Sebő Ferencről szóló, nemrég megjelent monográfia egy népzenei minisorozat második darabja, amely a műfajt meghatározó figurák minél több oldalról való bemutatására vállalkozik. Jávorszky szerint Sebőt sokan kizárólag a táncházmozgalom egyik hazai elindítójaként ismerik, miközben a tevékenysége rendkívül széles spektrumon mozog. „Nélküle más lenne a népzenéhez való viszonyunk” – állapítja meg a monográfia szerzője. A könyv létrejöttéhez hatalmas segítséget nyújtott, hogy Sebő a plakátokból, régi újságcikkekből, fényképekből álló gazdag archívumát Jávorszky számára készségesen elérhetővé tette.
Jávorszky Béla Szilárd lapunknak elmondta, hogy a sorozat következő darabja a kiadói bizonytalanságok miatt egyelőre kérdéses, de a lényeg, hogy a Sebő-monográfia a terveknek megfelelően napvilágot látott, kézbe vehető, olvasható és a CD-mellékletnek köszönhetően hallgatható is.