De valóban a lóról szól a film, vagy valami egészen másról? Egyes médiumok kurzusfilmnek nevezik az alkotást – amit a rendező hevesen cáfol –, és vagy magasztalták, vagy hatalmas kudarcként könyvelték el. Vajon átverés-e egy romantikus vígjátékot Kincsem nevével fémjelezni, vagy ez már az alkotói szabadság és még inkább az okos, számító marketing része?
A legvéresebb kritikák rendesen agyonnyergelik és minden bőrt lehúznak Herendi Gábor új filmjéről, amin nem kell csodálkozni, hiszen ez idáig a legnagyobb költségvetésű magyar film, amelyet a Magyar Nemzeti Filmalap 2,78 milliárd forinttal támogatott. Ergo amire ennyi pénzt költöttek, az, ha netalán sikerül vagy sikeres lesz, csakis rossz lehet, mert különben nem lehet azzal vádolni a filmalapot, hogy elherdálja a pénzt s a paripát is. Szerintük a film borzalmas, és nem váltja be az ígéretét, klisés, unalmas és átveri a nézőket.
Pedig a Kincsem a maga nemében nagyon jó film, ha egy 19. század végi történelmi díszletek előtt kibontakozó romantikus vígjátékként tartjuk számon. Szórakoztató, kalandos, a színészek meglepően jól játszanak, csak elvétve modorosak. A mozit látványos kameramozgások, kiváló operatőri munka jellemzi, a lóversenyes jelenetek a legjobban sikerült részei közé tartoznak, észre sem vesszük, hogy szurkolunk a zsokénak, mert ritkán érzünk ilyen izgalmasnak egy magyar filmet.
Ám nem makulátlan. Egyrészt mert hiába próbálják történelmiként eladni – hisz csak megidézi a Kincsem nevű győzhetetlen lovat –, ez nem egy történelmi film, hiszen a rendező merészen elrugaszkodott a tényektől, inkább egy képzeletbeli, hangulatínyenc, a múltat szabadon és leleményesen kezelő vígjáték. Ha nem is történelmi filmként harangozták be, sok kritika annak tartotta, pedig az akkor lehetett volna, ha a valós – és unalmas életű – Blaskovich Ernő alakja jelenik meg a vásznon, Kincsem a tápiószentmártoni ménesben születik, és versenyt versenyre nyer, s a dualizmus korabeli sportot, a presztízst, a fogadásokat, a lótartást jobban elemzik, egyeznek a dátumok és nincs benne Fluor Tomi-idézet. Ehelyett személyes bosszúról szól, szerelemről, lóversenyről és politikáról, ármánykodásról, pálfordulásról – egyszóval hollywoodi témákról, amelyeket eddig ritkán láttunk ilyen színvonalas magyar filmben.
Persze ellen lehet vetni, hogy egy sikeres lóról nehéz filmet készíteni, mert minden versenyt megnyert. Unalmas volna, és senki sem nézné meg. Valóban? Ha így gondolkodunk, világháborús filmeket sem volna érdemes nézni vagy készíteni, mert mindenki tudja, hogy ki nyer és ki veszít.
De ha magyar filmet nézünk, már eleve kritikusabbak vagyunk, a hibáit, gyengéit keresgéljük. A Kincsem bővelkedik hibákban, ostoba betétekben – elég az idegcsigázó hiphopp báltáncra gondolni –, ami sokat elmond a rendező ízléséről, bár aki ismeri a munkásságát, az talán nem nagyon lepődik meg mindezen.
És a régi témákról szóló magyar filmek Achilles-sarka: a nyelvezet. Akárcsak a Szürke senkik (világháborús mozi) esetében – ebben a filmben is fülzavaró volt a nyelvezet, mert a mai pesti nyelvet és hangsúlyozást idézte. Az angol zsoké humoros karakterétől a f…cking
language megjegyzés kicsit túllő a célon, és elárul egyet s mást a rendező gondolatairól – pedig a film humora jó, ezerszer jobb, mint a rendező régi filmjének, a Magyar vándor nevű kulturális merényletnek a fárasztó poénjai. A rendező nyilván úgy gondolta, hogy a korabeli nyelvezettel nem lehetne úgynevezett, közönségfilmet készíteni, mert nem vonzaná a moziba a dicső múlt háttere előtt kibimbózó romantikán derülni vágyó nézőket, pedig ez rossz és káros feltételezés: mert miért ne érthetnénk meg az akkori pallérozottabb nyelvet, sőt a kifinomultabb társadalmi érintkezéseket, szokásokat? Avítt? Aligha. Olvassunk csak Petőfi-leveleket, egyiket-másikat mintha nemrég írták volna, csak igényesen. A közönség az eredetire vágyik, az imént említett filmnek is sokan kifogásolták a nyelvezetét.
De mivel nem történeti film, miért kifogásolnánk mindezt? Azért, mert a kort díszletként használja, és ha túl sok elemében tér el tőle, akkor a díszlet összeomlik és érthetetlenné válik.
Jó film lett a Kincsem, magyar mércével mérve mindenképpen. Azért, mert szórakoztató, sablonos vagy inkább karakteres szereplőkkel, akik megidéznek egy elképzelt 19. század végi magyar történelmi korszakot, de minden szálat a szerelmi gombolyagból bontanak ki és oda is tér vissza a film végén. A kosztümök a steampunk nevű stílusra emlékeztetnek, de csak a főhősöket öltöztették ezekbe a kirívó darabokba. Ha azért tették, hogy jobban kitűnjenek a környezetükből, akkor talán nem is volt rossz döntés.
A klisék a hollywoodi filmekből ismerősek, amelyeket érdekes magyar környezetben látni, és a kiszámíthatóbb történetben mégis sikerült izgalmas, felcsigázó jeleneteket alkotniuk. A film legjobb párhuzama talán a Titanic, de a főszereplők a végső jelenetben nem vízben fuldokolnak, hanem lángok között.
Ha összevetjük a Kincsemet a rendszerváltás utáni közönségfilm-próbálkozásokkal, akkor tény, hogy sokkal jobb azoknál, és remélhetőleg ma már ez a mérce. A Kincsem fontos mérföldkő a magyar film megújhodásában, de még hosszú az út. És persze nem váltja ki a történelmi filmeket, amiket nagyon várunk, de ha készítenek is, akkor csak ilyen színvonalon érdemes.