Saját terébe érkezett Krasznahorkai László regénye, hiszen cselekménye a Viharsarokban: Gyulán (a szerző szülőhelyén) és környékén játszódik. A helyi olvasók a korábbi művek ismeretében számítottak is a környék megidézésére, átpoetizálására – nekik ugyanis a fikció ellenére különös öröm viszontlátni az ismerős helyszíneket, utcákat, épületeket olvasmányuk lapjain.
A Kossuth- és Nemzetközi Man Booker-díjas szerzőre azonban nem csupán Békés megyéből voltak kíváncsiak – az érdeklődők közül többen Debrecenből, Szegedről vagy éppen Budapestről érkeztek.
A pozitív fogadtatás felszabadító hatással van Krasznahorkaira: a bő másfél órásra nyúló esten végig sziporkázó humorral, sok izgalmas anekdotával fűszerezi válaszait. Szokatlan árnyaltsággal rajzolja meg például Wenckheim báró portréját, aki így szinte személyes ismerős alakját ölti. Azt lehet érezni, hogy beavatás zajlik; de arra jó érzékkel ügyel a szerző, hogy egyetlen alapvető fordulatot se fedjen fel, ne fosszon meg senkit a leendő olvasmányélménytől.
A fülszöveg életműösszegzést ígér, így hát elkerülhetetlen a kérdés: valóban megvolt ez a szerzői szándék? És meglepő vagy nem, kiderül, hogy valóban. Számos mozzanatában zenei is ez a könyv (miképp annak idején a Sátántangó is), a dallamok, a tánc ritmikájára épít – ahogyan írója fogalmaz: „gyökérzete mélyen zenei”.
Másik fontos kérdés, ami tulajdonképpen a regény által is felvetett probléma: van-e, lehet-e a bárónak valódi esélye a hazatérésre? Krasznahorkai válasza, hogy magától értetődően nincs, hiszen az eltávolodás többdimenziójú kérdései vetődnek itt fel. Például az, hogy mi is él bennünk általában az otthonunkról? Hiszen ez nem is fizikai dimenzió már: olyan is akad közöttünk, aki úgy kerül távol az otthonától, hogy mindvégig ki sem tette a lábát a városából, falujából. A valósággal való ütközés tehát elkerülhetetlen – egy józan felnőtt dolga pedig az, hogy belássa, mi az igazság.
És hogy mennyi ebben a személyesség? „Az én életem más útvonalon halad, de egyáltalán nem tudom megmondani, hol vagyok otthon” – válaszolja a szerző, aki immáron, sokfelé járva a világban, nagyobb távlatból néz vissza gyermekkori otthonára.
Mesél a Ladics Györgyhöz fűződő barátságáról, ifjúkori gyulai emlékeiről, később Joyce és Faulkner valóság- és fikciókezeléséről, arról, hogy a valóságelemek milyen különös fontosságot nyerhetnek egy teljesen fiktív történetben is. Valahogy így írta ő is át Gyulát ebben a könyvben – meg talán a korábbiakban is.
Rövid közvélemény-kutatást végez a közönség körében, hogy milyen típusú felolvasást szeretnének: kiderül, hogy nem kacagtatásra, inkább ijesztgetésre vágynak. Teljesül.
Beszélgetőtársával még kitérnek néhány írástechnikai sajátosságra, a monológok sorozatára, amelyből a regény felépül, Krasznahorkai retorikusság iránti vonzalmára és kedvenc mondattípusára. Utóbbiról kiderül, hogy teljesen természetes módja a megszólalásnak, és szerinte éppen a rövid mondat a mesterkélt.
– Valamikor, valahogyan, valakinek egyszer mindenki el akarja mondani azt a bizonyos valamit – mondja viccesen az író, aki szerint ez az eddigi legszórakoztatóbb regénye.