Az egyik társaság szerint Quentin Tarantino végre rendezett egy filmet. A kilencvenes évek meghatározó és kultikus státusba emelkedő utcai filmjei – Kutyaszorítóban (1992), Ponyvaregény (1994), Jackie Brown (1997) – után az utalásokkal, kikacsintásokkal, főhajtásokkal gazdag posztmodern mashup filmjeinek – a Kill Bill két része (2003, 2004), Halálbiztos (2007), Becstelen brigantyk (2009), Django elszabadul (2012) – korszakát követően újra vaskos filmtörténeti enciklopédia nélkül is érthető, élvezhető és értelmezhető, vegytiszta kamaradrámát rendezett. Például azért, mert végre volt mondanivalója – az amerikai polgárháború utáni időszak zavaros világáról, az ember és ember között feszülő bizalmatlanságról, a rasszizmus mindent átitató nyelvi és kognitív szerepéről vagy a végletes, fatalista kegyetlenség helyéről és szerepéről. Vagy például azért, mert először használt eredeti filmzenét, nem híres dallamok és slágerek újrahasznosítását, hanem eredeti filmzenét – amit ráadásul maga Ennio Morricone komponált.
A másik társaság szerint viszont Quentin Tarantino csak rendezett egy filmet. Nem egy Tarantino-filmet, csak egy westernfilmet, csak egy lassú és elnyújtott, sok túlírt párbeszéd és sok képregényesen túlzásba vitt vérfröcsögés váltakozásából álló, szellemtelenül összerakott filmet. Egy olyan filmet, amelyben ugyan észrevehetők a mester kézjegyei és stiláris megoldásai, de ezek inkább feleslegesen erőltetettek és jelenlétükkel fokozatosan egyre unalmasabbak, mintsem eredetiek, frappánsak, szórakoztatóak vagy „tarantinósan zseniálisak”. E társaság tagjai álmosan lefolytak mellettem a moziszékből, és csalódottan hagyták el a vetítőtermet.
Szerintük ha volt is még a Django elszabadul után a western műfajában mondanivalója Tarantinónak, az semmiképpen sem lehetett annyi, hogy 167 percen keresztül mondja és mondja és mondja – az önfegyelem és a kívánatos tömörítés legkisebb jele nélkül. Szerintük noha Morricone a korábbi sértettségén felülemelkedve mégis összeállt a rendezővel, akkor vagy már túl öreg, hogy igazán eredeti filmzenét írjon, vagy félreértette a rendezőt, és annak minden szándéka ellenére rendelkezésre álló eszközeivel ő posztmodernizálta vissza a posztmodern esztétikától elszakadni akaró filmes dolgozatot. Betétjei sok helyen olyanok, mintha a saját, évtizedekkel ezelőtti spagettiwesternjeinek fel nem használt maradékát mixelte volna össze a John Carpenter A dolog című antarktiszi horrorfilmjéhez írt sötét, gyomrot összerántó morajlásaival – ez utóbbi persze tény, nyilatkozták is már itt-ott.
Mindegy, melyik társasághoz tartozunk és hogyan érezzük magunkat a film közben vagy után, az Aljas nyolcas cselekménye egy mondatban összefoglalható: egy fejvadász akasztani visz egy nőt, majd a lezuhanó hóvihar miatt egy nemkívánatos társasággal kényszerűen össze lesz zárva egy semmi közepén álló fogadóban – ahol persze ott van valaki, aki nem szeretné, hogy a nő másnap kötélen lógjon.
Nem is kell több, hogy jó film legyen – elvileg. Makszim Gorkij Éjjeli menedékhely című színdarabja is összefoglalható ilyen tömörséggel. De amíg az orosz drámaíró a klausztrofóbiájában nagyon hasonló alaphelyzetből sokkal többet hozott ki – avagy mondott el kora társadalmáról, annak rétegeiről, a kilátástalanságról, a kitaszítottságról és végeredményben magáról az emberről –, addig Tarantino rendelkezésre álló képességeit meghaladja a feladat. Nem tud olyan esszenciális lenni, mint korábbi filmjeiben, nem tud annyit mondani se a társadalom perifériáján élő szereplőiről, se az amerikai polgárháború világégéssel egyenértékűnek ábrázolt miliőjének „posztapokaliptikus” útkereséseiről, hogy az (bennem) maradandó nyomot hagyjon – legalább annyira, hogy évente egyszer újra akarjam nézni az Aljas nyolcast is, ahogy bármelyik korábbi filmjét.