– Cigány festő, magyar festő – létezhet ez a különválasztás?
– Nem szeretem a kategorizálást. Elég nagy baj, hogy sok ember abban a tévképzetben él Magyarországon, hogy az identitást kilóra mérik. Magyarként nagyon magyarnak, cigányként nagyon cigánynak kell lenned. Ugyanakkor ez egy elvárás is veled szemben. Nagyon fontos számomra a roma identitás, de nem hiszem, hogy pátosszal kellene rá gondolnom.
– A cigány festészet elnevezés szintén értelmét veszti?
– Nem értelmezhetetlen, csak nem szívesen bocsátkoznék szakmai lózungokba. Releváns, amikor egy művészettörténész ad ezekre a kérdésekre kimerítő szakmai válaszokat, festés közben azonban én nem foglalkozom velük. A saját értelmezésemben már önmagában a művészet szó is magasztos hatást kelt. Több olyan fiatal festőművészt ismerek, aki soha nem hivatkozna magára művészként, olyannyira terhelt fogalomként tekint rá. Állítom, hogy a cigány művész kifejezés még ennél is infantilisebben hangzik.
– Ha definiálnia kellene magát, mit mondana?
– Egyszerűen azt, hogy festő vagyok. Sőt jobban szeretem, ha félreértik és szobafestőnek hisznek, mintha valaki az előbb említett patetikus jelzőkkel ruházna fel.
– Hogyan kezdődött a pályafutása?
– Munkáscsaládban születtem, úgynevezett első generációs értelmiségi vagyok. Mindig egyértelmű volt, hogy miképpen csináljam a dolgaimat, hogy mi lehet számomra a követendő irány.
A művészeti szakközépiskola után hála istennek elsőre felvettek a Képzőművészeti Egyetemre, ahol tavaly szereztem meg a diplomámat. Tizenéves korom óta alkalmanként kipróbálom magam az építőiparban is, mert fontos, hogy mindig tudjam, honnan jövök, hogy egy pillanatig se feledkezzem meg a gyökereimről. Minden ilyen tevékenység jót tesz az embernek. Nem mellesleg abban az esetben is hasznos, amikor ideiglenesen megunom a középosztálybeli értelmiségi közeget. Úgy érzem, nem idegen számomra a Magyarországon honos társadalmi rétegek nyelve, egyszóval nagyon jól tudok magyarul.
– Legújabb képein szokatlanok a helyszínek és témák: háztetők és a VIII. kerület sajátos atmoszférája jelenik meg.
– Körülbelül egy éve csinálom ezeket, de még épp csak az elején tart a munka. A téma a lakóhelyem: a VIII. kerület. Ez a helyszín nagyon könnyen megragadja az embert, egyszerre híres, hírhedt, legendás és rusztikus, és akkor még ki se merítettük a hozzárendelhető jelzőket. Itt lepusztultság és pompa váltja egymást. A közhelyes megoldásokat kerültem, a szociopornó nem az én műfajom. Megszállottan kerestem a saját VIII. kerületemet, és sikerült megtalálnom az épületeket mint hozzám közel álló témát. Noha nem szerepeltetek embereket ezeken a képeimen, azért ettől még nem gondolom, hogy bármelyik is élettelen lenne: a munkáimon megjelenő cserép, tégla folyamatos átalakuláson megy keresztül, emellett olyan fogalmak járultak hozzájuk, mint örökség, generáció, a különböző életek és történetek végtelen mennyiségű, látványos nyoma.
– Nyilatkozta, hogy a festészetnél többet ér az adakozás, a tolerancia. Mindenekelőtt meghatározó a társadalmi felelősségvállalás?
– Ez pragmatikus kérdés. Arról van szó, hogy én egy festő vagyok, ami már önmagában véve elég narcisztikus dolognak tűnik, arról nem is beszélve, hogy a munkáimmal egyre jobban foglalom a helyet a világban. A festészetem – ne finomkodjunk – elsősorban rólam szól. Ha az ember késztetést érez arra, hogy jót tegyen, segítsen másokon, mintegy megváltsa a belépőjegyét a mennyországba, akkor az egóját sürgősen el kell engednie. Mert hát a világ nem épp a művészettel tehető jobbá. A közösségfejlesztő dolgokban a művészet jó szolgálatot tehet, amennyiben nem válik minden egyebet kizáró, önmagába forduló céllá.
– Az Autonómia Alapítvány Aktivizáld a közösséged! programjának koordinátoraként nemrég egy Nógrád megyei faluban a gyerekekkel közösen kifestették a szolgáltatóházat. Ez a feladat hogyan talált önre?
– Több projektben veszek részt aktívan, és ez a munka különösen közel állt hozzám, hiszen a szülőfalumban dolgozhattam együtt a helyi fiatalokkal. Utóbbi projektünkön öt napig tevékenykedtünk tíz-tizenkét órában.
A munka során a teljes falu támogatását magunk mögött tudhattuk. A miénkhez hasonló helyi kezdeményezések segíthetnek abban, hogy a közösség – ebben az esetben a tizenéves srácok – aktivizálódjon és megtanuljon együtt, közös erőből létrehozni valamit.