Megyek bé a kapun Gyusziéknitt, de az udvaron senki. Megyek bé a konyhába, ott sincs senki. Hát gondoltam magamba, ezek es ha mán elmentek, legalább a macskát a széklábához megköthették vóna, s mán fordúltam, hogy megyek haza, mikor veszem észre, hogy a szoba felé az ajtó bé van csukva. Ej, gondoltam magamba, jó es annak, aki fiatal, s azzal a házból kisirültem, s az udvaron vót egy ülőszék s egy asztal, s én oda leültem. Egy szivarat nem szíttam el, hát jön ki Gyuszi komám nagy borzason, hogy ej, szerusz, komám, há mikor jöttél.
Há mondom, én ebben a szent percbe, te Gyuszi, látod-e, még annyi időd sem vót, hogy megkérdezzed, egy pohár pálinkát nem-e iszok meg. Na de látom, te es hazajöttél, mondám. Haza én, aszongya, s azzal a tornácról lejött, s az asztalhoz leültünk, s mán kiáltott es a kománénak, hogy Éva, hej, hozzál ki egy üveg pálinkát, s gyere ki te es. S osztán mondom, valamit mongyál, magyarba mien világ van. Erre aszongya Gyuszi komám, hogy nem erőssen van, amit mesélyék, met ott es csak egy csomó értelmetlen dógot látott, s egyebet semmit. Úgy képzeld el, aszongya, Nagyváradon a vonat, hogy megállt, mondom, valamit falok, s elévettem az ételt s a mindenfelit. Kezdek enni, s há egyszer nyilik az ajtó, s béjön rajta egy ember, s aszongya, aggyak neki es bár egy szelet kenyeret. Én eggyet odaadtam nekie, s még egy darab kolbászt es vágtam melleje, s kérdém tőlle, tuggya-e, ez nekem honnan van. Nem, aszongya. Há mondom, onnan, hogy eljártam vót dógozni, s ami pénzet adtak, én arra malacot vettem, mondom. Még mondtam vóna tovább es, de az az ember többet engem nem hallgatott, az ajtón kisirült, s még azt se mondta, hogy isten fizesse. Aztán a határon átalmentünk, hát jött egy romány s egy magyar polic. A romány hezzám nem szólott, csak a buletinyemet nézte, de a magyar polic egy fiatal bajusszos legényember vót, s aszongya nekem nagy vigyorogva, a bácsi bévándorló-e. Mondom nekie, én eggyáltalán semerre nem vándorlok, fiam, met én egyenessen Pestre megyek a sógoromékhoz, s ha az isten megsegít, négy nap múlva már otthon es leszek. Aztán egyeb nem igen tőrtént, Laci sógor várt az állomáson, s hezzájik elmentem, s jól vannak, dógoznak, baj nincs velik. Hanem ott hallottam, hogy búsulnak az emberek, met aszongyák, hogy sok a náci.
Hát mondom erre én es, az ugyan biza miétt baj, komám, nállunk es van nem egy, nem kettő s nem három, de semmi baj nincs velik. Na jó, mondom, az a felszegi Bodri Ignác, az tényleg egy hitvány gamat ember, de ezen mit lehet búsulni. Nem úgy van, aszongya Gyuszi. Nem úgy van, mint nállunk, hogy akit Ignácnak hívnak, azt Nácinak szóliccsák, hanem ezek olyanok, akik az idegent nem szeretik. A vendégeket-e, kérdém? Nem, nem, aszongya, az ojanokot, akiknek más a nemzetjik. Hát értem, mondom, akkor azok éppen úgy vannak, mint mi a rományokkal, hogy valakik tőlik valamit elvettek, s bisztos azétt haragusznak. Nem, aszongya Gyuszi, ezektől senki nem vett el semmit, s méges haragusznak, met ezek úgy tarcsák, hogy az ők nemzetjuk a legjobb. Há mondom, komám, azt minden ember a sajátjáról úgy tarcsa, s úgy es kell, hogy tarcsa. Igen, aszongya Gyuszi, de ezek arra, akinek más a nemzetsége, arra erőst haragusznak es, érted-e. Há mondom, nem es kell az ijenekkel foglalkozni, komám, met aki a másét gyűlöli, az azétt gyűlöli, met a sajátjáról es megvan a véleménye, s írigy az ijen ember, mondom.
De komám, ha ezektől a náciktól, ahogy te mondod, nem vettek el semmit azok, akikre ők haragusznak, s akikre haragusznak, azoktól se vettek el ezek semmit, akkor ezek erőst értelmetlen emberek lehetnek, hogy egymást gyűlölik, az biztos. Én Pesten nem jártam, mondom, de egyszer jó pletykás reaérő népek laknak ott es, ha van idejik ijenekkel foglalkozni, hogy ki kit szeret s ki kit nem. Hanem, komám, ezek a nácik, ahogy te mondod, ezek miféle népek, kérdém. Hát, aszongya Gyuszi, ezek, komám, fiatalok, amelyikek télen-nyáron bakkancsba járnak, s hajdonfőtt, s a fejik kopacra le vagyon beretválva. Télen es, kérdém. Télen es, aszongya Gyuszi. Há, komám, eztet én nem hiszem, mondom, met értem én, hogy nyáron az ember a haját rövidre levágassa, hogy ne izzadjék, de mondom, ha télen kopacon, hajdonfőtt azokba a hidegekbe az erdőre fel kell menjenek, hogy egy csep fát hozzanak, merem állítani, másnap mind a korházba kötnek ki. Nem tudom, komám, én sem erőst hiszem, aszongya Gyuszi, én es más után beszélek, met látni én nem láttam, csak nekem es így mondták.
Hanem még azt es hallottam, hogy van valami csángó menyecske, amelyik ijen szép régi énekeket énekel, az es kiment Budapestre, s az es ijen náci let. S ugyan bizza mejik patakról való, kérdém. Nem tudom, aszongya Gyuszi, met ez nem gyimesi, de moldvai csángó. S az ura mit szól hezzá, kérdém. Nem tudom, aszongya Gyuszi, aztot nem hallottam. Na de erre kezdtem kacagni, hogy a székről majd leestem. Mit kacagsz, komám, kérdé Gyuszi. Há én azt mondom, hogy elképzeltem azt a csángó fehérnépet kopacon, bakkancsba. Aztán még egy darabig ezt osztottuk, aztán egyszer kérdém, s még valamit hallotál-e nó. Én igen, aszongya Gyuszi, hogy egész Magyarországot kertelik bé, met jönnek az arabok, akiknek otthon a házikat lebombázták, s mejik a mezőn, s meik az úton, de mennek. De hova mennek, kérdém. Hát Németországba, a franciákhoz s isten tuggya, csak meik hova. Értem, komám, de mét mennek, kérdém. Hát met otthon nállik háboru vót, s a házik leégett, s biztos azétt hagynak ott mindent s szöknek meg, mind a csángó gyermek hittanról. Értem én, mondom, de akkor mét nem húzzák meg magikot, s építik újra. Nem tudom, aszongya Gyuszi, nekem es ezt így mondták.
Há mondom, egyszer komolytalan gyermekeszü emberek lehetnek, hogy azt, amit az apjik s a nagyapjik egy életen keresztűl gyüjtött, s amivel dógozott, azt ezek most csak úgy otthaggyák, fődeket s állatokot s mindent. Na de erre aszongya Gyuszi, hogy tudod-e, komám, erre én es gondoltam, de arra es, hogy ijen bolondok azétt még sem lehetnek, s lehet, hogy ahonétt ezek az emberek jönnek, ott nem es terem meg semmi. Ijen komám nincs, mondom, met látod-e, eddig megéltek, s ha megéltek, valamit kelett hogy egyenek, met másként éhenfagytak vóna, mondom. Ez mán igaz, aszongya Gyuszi. Há mondom, nállunk, komám, ijent nem lehetne csinálni, met ha itt a faluba megtudnák, hogy én csak egy hónapra es elmentem – te nem, met te jó komám vagy –, de a mezőn a fődeknél a tőszomszédom, Ábrahám Laci, abban a szent úristen helyben a határt bíztos egy méterrel bejjebb szántaná. E mán egyszer hétszenség, aszongya Gyuszi. Tudod-e, mit, komám, mondom, az a baj, hogy az embereknek a fejik üress, a munka nem kell eggynek se, csak a pittyektetés, a számológép s a hülyeség, met asziszik, abból meg lehet élni. Veszekednek s haragusznak egymásra a semmiétt. Fiatal koromban egyszer én es haragudtam az eggyik leánykára, met minden legénynek megállt, csak nekem nem, de mondjuk, hogy az egy büdes kurva vót. Aztán hogy ezt elbeszéltük, mondom, gyere, Gyuszi, menjünk le ide a kocsmába, haddlám, valaki az arabok feli nem-e menyen, met most gazdátlan kecske ezek szerint ott írtó sok van, s hátha hozna nekünk es valaki bár tíz-tíz darabot.