Az egyik szereplő ráfogja egy másik szereplőre, adott esetben le is lövi vele, vagy legalább kísérletet tesz erre. És ez még akkor is megtörténik, amikor a színpadon az a pisztoly vagy bármilyen típusú lőfegyver csak a díszletkandalló fölött csüng, eleinte ártatlanul. (Ugyanennek a közhelynek akciófilmes lepárlása helikopterre és annak szinte kötelező felrobbanására vagy lezuhanására, illetve ezen elszenvedett aktusok széles spektrumú találékonysággal történő vegyítésére vonatkozik, de ez egy másik történet…)
A Centrál Színházban bemutatott és játszott Ma este megbukunk című darab ezt a közhelyet, avagy az ebben a közhelyben rejlő lehetőségeket feszíti, húzza-vonja a végtelenségig és még azon is túl. Egészen odáig, ahol már a röhögőizmok is feladják a működésüket, és kimerülten leroskadnak a színházi büfé aprósüteményei közé.
A Henry Lewis, Jonathan Sayer, Henry Shields trió által írt és Mark Bell által rendezett produkció ontológiai és episztemológiai lényege, filozófiai szubsztrátuma egy mondatban összefoglalható: aki és ami a színpadra felmegy vagy felkerül, az elromlik, az elrontja, az próbálja javítani, de azt is elrontja, és azt újra megpróbálja javítani, de… no, hát erről szól ez a színdarab.
Az alaphelyzet az, hogy egy vidéki amatőr színtársulat nekifut egy klasszikus angol arisztokratás-gyilkosságos-nyomozós kamaradarab előadásának. A darab a darabban bemutatott darab rendezőjét játszó színész darabban társulatot játszó társulatot bemutató laudációjával kezdődik. Beszélyéből megtudjuk, hogy a csapat létszámhiány miatt csöppet átírva, ám annak ellenére „hatalmas sikerrel” játszotta már korábban többek között a Macska című musicalt, a Két nővér című orosz drámát, de még A Noszty fiú esete… a német juhásszal című magyar regényadaptációt is.
Mi, nézők pedig már ekkor annyira sírunk a röhögéstől, hogy az a csoda, hogy a szünetben nem osztogatnak ingyen ásványvizet a dehidratálódás elkerülése vagy a folyadékveszteség pótlása érdekében. És ez még csak a kezdet. Ez a darab olyan humorbomba-cunamit enged szabadjára, és mindezt olyan frissességgel teszi, hogy a legdepressziósabb bulldogot vagy a legsavanyúbb nyugdíjas étteremkritikust is megnevettetné.
A játszók – Ágoston Katalin, Botos Éva, Cserna Antal, Janicsek Péter, Katona László, Mészáros András, Rada Bálint és Schmied Zoltán – kivétel nélkül fürdőznek a szerepükben. Azt hihetnénk sokszor, hogy improvizálnak, mert ilyen természetességgel csak improvizálni lehet. Ám nem így van, ebbe a darabba, illetve ebbe a rendezésbe még ez is bele van kódolva – mintha az lett volna az átfogó és szigorú rendezői utasítás, hogy csak játszák azt, hogy improvizálnak… abból nem lehet baj. S nem is lesz, ám annál nagyobb és felszabadultabb vegytiszta szórakoztatás. Igazi örömszínház!