Idén világszerte sok kiállítással és rendezvénnyel emlékeztek meg Hieronymus Bosch halálának 500. évfordulójáról, ezek közül a legnagyobb szabású a madridi Prado múzeum által szervezett életmű-kiállítás, amely húszévnyi előkészület után májusban nyílt meg, de ebből az alkalomból készült A gyönyörök kertje című spanyol ismeretterjesztő film is, amelyet mától vetítenek az Uránia filmszínházban.
Ez a különös kép, amely telis-tele van rejtélyekkel, máig megbabonázza a nézőt, és újdonságokkal is szolgál – a poklot ábrázoló részen az egyik alak testére kotta van tetoválva, amit nemrég fejtettek meg, és már a világhálón is meghallgatható. De a magyar olvasó Faludy György kötetborítóiról is ismerheti Boscht, hiszen mi más illusztrálhatná jobban a Pokolbéli víg napjaim-at, mint ez a pokoli látomás, amely valódi művészet, mert mindig időszerű, bárki is nézze bármelyik korban – és talán a XX. századi elkorcsosult eszmék sáskajárásában volt a legidőszerűbb.
Ha jól megfigyeljük, Bosch világából robbant ki Salvador Dalí – az általa kitaposott képzeletösvényt járta tovább, és hasonló rangot küzdött ki magának a művészettörténetben, mint németalföldi elődje. Bosch egész életműve pártatlan, mert úgy ötvözte és sűrítette korának vallásos és kulturális jelrendszerét, hogy lángelméjével kibővítette és más szférába emelte át. És micsoda agyszülemények csúsznak-másznak, hemperegnek, röpködnek, lihegnek, hancúroznak vagy úgy egyáltalán léteznek a gyönyörök kertjében, a paradicsom és a pokol tájain – már csak ezért megéri megnézni a filmet, hogy a mozivászon nagyságában lássuk ezeket a felejthetetlen, rémálmokban vissza-visszatérő alakokat. Bonyolult szövevénye ez a korabeli egyházi tanításnak, démonológiának, alkímiának, mágiának, asztrológiának, a flamand népi kultúrának és közmondásoknak – nézzenek csak utána, mint jelentett gyümölcsöt szedni a korabeli népnyelven –, a középkori tankönyvek, bestiáriumok, álomfejtő szótárak és irodalmi művek ötvözete ez a mű.
Azért is jó a film, mert láthatjuk a röntgenelemzések eredményeit: hogy pontosan mit és vajon miért változtatott Bosch a képein, milyen alakok és elképzelések rejtőznek a festékréteg alatt. De a Prado múzeum restaurátor-műhelyét is megismerhetjük, és azt, hogy miként lehet olyan színeket keverni, amiket Bosch használt, úgy, hogy hiányzik az ötszáz éves recept.
A filmben a spanyolországi Prado múzeumban őrzött Gyönyörök kertje triptichon előtt rácsodálkozóan vonulnak el és nézegetik, értelmezgetik azt olyan hírességek, mint Salman Rushdie, a Sátáni versek szerzője vagy Orhan Pamuk Nobel-díjas török író, de más énekesek és művészek is fűznek megjegyzéseket a műhöz, ami nekem nem volt ínyemre, mert a filmben beszélő történészek és művészettörténészek eszmefuttatásait elfogadom és érdeklődve hallgatom, mint Pilar Silva művészettörténész, a Bosch-kiállítás kurátorának és Nils Büttner, a Stuttgarti Képzőművészeti Egyetem professzorának – a Víziók és rémálmok című, Bosch munkásságát feldolgozó könyv szerzőjének – gondolatait, de az intellektuális giccs szintjére süllyedő mondatoktól borsódzik a hátam – mint amikor egy csupa szív hölgy kijelenti, hogy ő a szabadság boldogságát fedezi fel a műben.
Lelke rajta. Persze értem a célzást: hírességekkel nagydobra verni Boscht, hátha eléri az emberek ingerküszöbét és többen kapnak kedvet megnézni, utánaolvasni – magyarán: művelődni két műszak vagy chatüzenet között. De a Művészetek templomai sorozat két előző részében (Scala, Da Vinci) a történelmi alakokat és helyzeteket eljátszó színészek nem törték meg a film lendületét, sőt tetszettek, ebből viszont pont ez hiányzott, helyette a ráeszmélő hírességek gondolatmorzsáit szórják a néző elé. Viszont a Woodstock-filmkockákkal összevágott A gyönyörök kertje modern zenével érdekes kísérlet volt.
De Jean Delumeau francia történész értelmezését sem árt felidézni, aki roppant egyszerűen megragadja a kép lényegét (és nem a részletek tobzódását): figyelmeztet, hogy a fiatalság kútja kétszer is feltűnik a hármasképen. A földi paradicsomot, azaz az eredeti ,,gyönyörűségek” kertjét ábrázoló, bal oldali táblán a Teremtő éppen életre hívja Ádámot és Évát. Mögöttük különös formájú, rózsaszín kutat látni egy csöndes, kék vizű medencéből kiemelkedni, ám a bűnbeesés óta az édenkert vagy elenyészett, vagy megközelíthetetlenné vált számukra. Ne higgyünk hát a világ hamis gyönyöreinek! A középső tábla éppen erről szól: ezeket a gyönyöröket festi le, ugyancsak megtaláljuk a fiatalság kútját, ám a nyugtalanító, bujálkodó elemek benyomulása azt jelzi, hogy hamis paradicsomról van szó, a végsőn pedig a gonosz győzelmét mutatja be a pokolban.