„A mese egy édes és okos gyermekről szólt, aki a szülei büszkesége volt. Egy családról – mint minden családnak, nekik is megvoltak a maguk gondjai, örömei és bánatai, de azért nagyon szerették egymást. Egy csodálatos, nagylelkű apáról mesélt, akinek vicces és kíváncsi kék szeme volt, aki boldogan és jókedvűen mindent megtett azért, hogy a lehető legjobb legyen az életük. De sajnos e kedves regény kellős közepén megjelent egy őrült betegség, hogy elpusztítsa ezt az egész életet” – áll az elsőkötetesként elképesztő népszerűségnek és hírnévnek örvendő Olivier Bourdeaut 2015-ben francia, 2017-ben magyar nyelven, Tótfalusi Ágnes kiváló fordításában megjelent kötetében.
A már a címében is finom nosztalgiapermetet hordozó vékonyka regény, a Merre jársz, Bojangles? az elejétől igen magasra teszi a lécet (Nem is tudom, mikor olvastam – háromoldalnyi mottó és ajánlás után, ami alapesetben lohasztó hatással van rám – ilyen első bekezdést: „Apám azt mesélte, születésem előtt azzal kereste a kenyerét, hogy szigonnyal legyekre vadászott. Meg is mutatta a szigonyt és egy széttrancsírozott legyet.” Helló, írókáim, mondom magamnak is, így kell első bekezdést írni, ha azt szeretnénk, hogy az olvasó többé ne tegye le a könyvet!), és ott is tartja a legutolsó fejezetekig, amikor is a könyvszövet és a szöveg egy finom mozdulattal elszakad a magas léc vonzásától és radikális gyorsulással felemelkedik a katarzis felhői közé. (Röviden: a földhöz vág a könyv vége.)
A szerző olyan könnyedén húzza meg a lehető legfeszesebbre a drámaiságból, tragédiából és könnyes nevetésből esztergált katartikus csavarokat, hogy egy pillanatra sem szakad meg benne a menet, éppen ott és akkor robban fel minden, amikor kell ahhoz, hogy az olvasó üveges tekintettel engedje le a könyvet olvasás után.
A könyv főszereplője egy bohém, nem dolgozó, egész nap táncoló házaspár, akiknek a valósággal folytatott küzdelmét a kisfiuk szemével látjuk. Náluk szól egész nap Nina Simone-tól a Mr. Bojangles című szám (tessenek meghallgatni!). Az édesanyát úgy kell elképzelni, mint a Sörgyári capriccio című Hrabal-könyvben a főszereplő Maryskát – mondjuk tízezerrel szorozva, ami az öntörvényűséget és a bolondosságot illeti –, furcsábbnál furcsább dolgokat csinál, de eleinte még szerethető is érte. A férj regényben próbálja megírni a történetüket, mindenben híven és döntéseit soha meg nem bánva követi feleségét, és végül… Na de ezt is meghagyom az olvasás idején megvalósuló örömforrásnak.
A kisfiú szemszöge pedig mindent felülír vagy inkább átír, és a nosztalgia pírja mellett az enyészet szépségével vonja be a történetet. Egyszerűen remekmű. Én már sok könyvet olvastam bolondos emberekről, sok leírást az intézetben tengődő elmebetegek világáról, és sok olyan könyvet is, ahol az elbeszélő merengve emlékszik a múltra, de ebben a kis kötetben olyan szépen keveredik mindez, hogy még azt is meg tudom bocsátani neki, amitől amúgy kiver a víz és elönt a düh: amikor párok – nyilván feltűnési viszketegségből kifolyólag – nyilvánosan magázzák egymást.
Arról, hogy miért lett a könyv népszerű, a kötet utószavában Turi Tímea szerkesztő is gondolkodik: „Hogy mi lehet a siker oka? A legérdekesebb megfejtést eddig a World Literaure Today adta. Szerintük a nagy traumákat (a Charlie Hebdo szerkesztősége és a Bataclan elleni terrorista merényletet) átélt francia társadalomnak szüksége volt egy ilyen történetre, amely az álmokba való menekülést fennkölt humorral mutatja meg és ünnepli még akkor is, ha a valóság kegyetlen győzelme és egyfajta tragikus hangoltság is megjelenik a könyv lapjain.”
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles? Fordította: Tótfalusi Ágnes, Magvető Kiadó, Budapest, 2017