Nemcsak költő volt, hanem énekes is és zenész (zeneszerző) is? Mindhárom. Az Újvidéki Rádióban a dzsessz volt a szíve csücske, de emellett kitűnően teniszezett. Svédországban derült ki – ahová „második hazájába”, svéd feleségével és három felnőtt gyerekével hazatért (1979) –, hogy expresszív erejű festőművész is. Portréfilmjében meg azt láttam, hogy egy népes dzsesszzenekarban milyen kedvvel fújja a hangszerét.
A jugoszláviai Új Symposion, amelynek első nemzedékéhez tartozik Domonkos, itthon tiltott gyümölcs volt, hiszen Tito másképp húzta a harangot, ám dugáruként azért bejutott egy-egy szám. Szerencsére az is, ezerkilencszáz-hetvenegyet írtunk, amelynek mellékleteként (önálló füzetként) a Kormányeltörésben megjelent. A nagy vers revelációként hatott. „Dadogva” is elementáris erejű szólásként. A XX. századi magyar irodalomnak vannak nagy líraművei (most csupán az időben hozzánk közelebbieket említem): Juhász Ferenc Szarvas-éneke (A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából), Nagy László A Zöld Angyala, Zelk Zoltán Sirálya, Pilinszky János Apokrifja és Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című poémája mindenképp közéjük tartozik. Noha göcsörtös nyelven íródott, velük egyenrangú a Kormányeltörésben. Csaknem ugyanarról szól, mutatis mutandis, mint Kányádi remeke: a magyarság porlódásáról – „Szabófalvától San Franciscóig”.
Ilyen „idegen”, költőietlen, főnévi igenevekben dadogó magyar nyelven még nem írtak költeményt. A Balassitól választott mottó keserűsége – „Elmém csak téveleg széllyel kétségben, / Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben / Kormányeltörésben, / Nincsen reménsége senki szerelmében” – ugyan előrevetítette, nem akármilyen furcsasággal fog sokkolni a némára visszacsavart vers, amelyet az ugyancsak mottóként szereplő, a közgazdaságtani kislexikonból idemásolt szócikkek (proletariátus, népesség migrációja stb.) csak erősítettek… „én lenni / én nem tudni magyar / élni külföld élet / pénz nyelv zászló / himnusz bélyeg / elnökök vezérek / előkotorni megfelelő / ott ahova érek / mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren”. Vagy: „én lenni / elnökök vezérek / mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren / pszichiáter mondani / aludni aludni / ellenség nem lenni / nem lenni susogás / ablak fa / nem lenni cella őr akasztás / tisza-kanyar / nem lenni magyar”. Domi szerint a vers önmagában élő valóság, tüneménye elvész, ha magyarázzák. Nem véletlenül szögezte le még első kötete előtti, A vers fetisizálása című esszéjében: „A vers totális: önmagát, értelmét veszíti el, ha elemezzük; magyarázni annyi, mint megsemmisíteni. A vers elemzése rombolás, mert a vers tó, melyben halként csak jelenléted lehet; szem: fényállást kormoddal csak csökkentheted.”
Költészet – gyönyörű metaforákban. Itt még a költő nem fújt visszakozót, nem tett bilincset a nyelvre. Nem zárta kalodába a szót, hanem szabad madárként röptette. Viszont csökönyös költőietlenségének is megvan a költészete. Mikor a rémült nyelv kezdi elfelejteni magát, és épp a megtalált – tudatosan ilyenné vált – új arcban éli az életét. „én lenni kormányeltörésben / ez nem lenni vers / én imitálni vers” – így a többször előforduló lírai formula. Benne – az egészben – a hazáját vesztett kisebbségi (nemzetiségi) magyar, a lefokozott, a kiebrudalt, a semmibe vett iszonytató fájdalma. A történelme is, az idegenbe kerülés megpróbáltatása is, az otthon maradottak tragédiái is. A nagy vers attól nagy, hogy íródjék a jelenben, vagy íródott volt évtizedek (évszázadok) előtt – magában hordja kozmikus kisugárzással a mindenséget.
Ezt a nagy verset – az eredeti mellett tizenkét nyelven (angolul, bolgárul, észtül, franciául, lengyelül, macedónul, németül, oroszul, románul, svédül, szerbül, törökül) tettük Göteborgban Európa asztalára egy külsőre is szép könyvben – Maurits Ferenc Domi keze című grafikái csodálatosak –, Thomka Beáta remek, angolra is fordított tanulmányával. A fordítók közt olyan nevek találhatók, mint a régi és mai klasszikusainkat oroszul megszólaltató Jurij Guszev.
Domi válhatott svéddé, hottentottává, vagy akármivé, verse magyar. Irodalmunk egyik csúnya-szép ékessége. Nem tudom, hogy részt vett-e a göteborgi találkozón, s azt sem, hogy a hazánkat képviselő meghívott írók ebből a nem mindennapi kötetből hány példányt ajándékoztak – bizonyára sokat – külföldi kollégáiknak.
Egy bizonyos, az avantgárd gesztus – szemben az ilyen-olyan (politikai, „szakmai” vagy feltűnésvágyból álló bóvlival) – akkor éri el célját, ha üzenete egyetemes. Már pedig a Kormányeltörésben című poémáé az – világraszóló.
(Országos Idegennyelvű Könyvtár – Napkút Kiadó – 2015)