Elsőként E. Csorba Csilla, a múzeum főigazgatója búcsúztatta az elhunytat: „Megkerülhetetlen alkotó volt, aki egy olyan korban élt, amikor a költőnek még súlyos szava volt. Verseit úgy olvastuk, mintha egy kis Biblia lenne…” Beszédében felidézte a hetvenes-nyolcvanas éveket, amikor hosszú sorok kígyóztak a dedikáló Csoóri Sándor előtt, valamint a múlt évet is, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a költő 85. születésnapját, nem is sejtve még, hogy az lesz az utolsó évforduló, amelyen az ünnepelt részt tud venni.
Egy lengyel költő, Sutarski Konrád kezdte a felolvasások sorát annak a versének előadásával, amelyet Csoóri Sándor fordított magyarra. A magyar változatot Havas Judit előadóművész tolmácsolta a közönségnek. Ezután számos kifejezetten szép, igényes verselőadásnak lehettünk tanúi, a felolvasók között irodalmárok, újságírók, művészek, a múzeum munkatársai és versszerető polgárok egyaránt akadtak. A nézőközönség soraiban is találkozhattunk költőkkel, irodalmárokkal.
A művek hallgatása közben a kivetítőn Csoóri Sándorról készült fotókat láthattunk (többek között Móser Zoltán munkáit), a képek megidézték a kávéházi esteket, dedikációk és díjak sorát, valamint a költő életének személyes pillanatait is. A felolvasás három órán át zajlott, lassan sötétedni kezdett, amikor kinéztünk az ablakon, eszünkbe juthatott, hogy „kék barlang most az utca”, akárcsak a költő Kék hó, kék madár című versében; elperegnek gyász és ünnep órái, és a „jó volt itt, jó szemek fényében járnom”-érzésével indulhattunk haza, meg némi szomorúsággal, amelynek nem egyedüli oka a halálhír.
A búcsúesten sokan voltak ugyan, de Csoóri Sándor nagyságához mérten kevesen. Úgy hiszem, ennél sokkal többen vagyunk, vannak művészek, értelmiségiek, olvasó-értő-érző emberek, akik tiszteletüket e csodálatos alkotó előtt a búcsúesten való jelenlétükkel kifejezhették volna.