A szerző mestere az abszurdnak és annak a fanyar, kacsingatós írói attitűdnek, ami úgy teremt az olvasó számára egy végtelenül puha, otthonos közeget, hogy közben folyamatosan nyugtalanítja, piszkálja, ingerli. Van ezekben a prózákban egy jó adag Lázár Ervin derűs bölcsességéből, Örkény István nagy ívűen tragikus szemtelenségéből és a közelmúlt – illetve jelen – erdélyi irodalmárainak szürreális játékosságából.
A cselekmény sokszor nem az, aminek lennie kellene. A Bereczki Paula esete a marslakókkal című történetben a főhős háromnapos vízi hullájának alakjába bújó földönkívüliek a világot szeretnék megmenteni, vagyis a történet is erről szeretne szólni, de nem szólhat erről, mert a főhős nem hagyja, direkt visszafekszik a családi sírboltba: „Ha már nem sikerült Bajkó Pistivel tárgyalnia, csak nem fog hülye atomerőművekkel bíbelődni.”
Miközben olvasóként némi szomorúsággal nyugtázzuk a főhős felelőtlen döntését, mélységes elégtételt is érzünk, hiszen valószínűleg háromnapos vízi hullaként mi is inkább a magánügyeinket próbálnánk elintézni.
A bevezetőben említett evidens képzettársítások között nem szóltam a legfontosabb, legátfogóbb impulzusról, ami folyamatosan szivárog a textúra minden pórusából: ez a pikareszk. Csakhogy itt nem a főhős pikareszk, nem is a történet pikareszk, hanem az egész hangulat, úgy, ahogy van. Nem egy főhős tör borsot a többiek orra alá, hanem mindenki borsot tör mindenki orra alá. Misztikus tapasztalás, istenélmény Molnár Vilmos csodavilágában-világaiban ugyanolyan kézzelfogható, mint a kecskecsöcsű szilva vagy fél kiló körte.
Az ördög megint Csíkban című elbeszélés szópárbaja a fotográfus és az ördög között a Parasztbiblia hajmeresztő közvetlenségét idézi – hajmeresztő, hiszen látszólag blaszfém, de csak annak, aki nem tudja, hogy az ég, a föld meg a pokol egyszerre is lehet ugyanott, ami igazából jó dolog, csak sokan nem szeretik, mert erősen észnél kell lenni, ha történetesen mi is pont ott vagyunk. De megéri a fáradságot, hiszen például „Csíkból Gyergyó felé vonatozva Csicsó után szokott megjelenni az Isten.” Ráadásul különféle erdélyi irodalmárok képében jelenik meg, és versekben is lehet vele beszélgetni.
Ami nem könnyű, hiszen mit lehet mondani például a Fennvalónak erre az idézetére: „Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok / csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.” A történet főhőse kínjában így felel: „Barna kenyér, fehér retek, Uram, erről nem tehetek.”
Ez csak néhány ízelítő volt Molnár Vilmos ötletgazdag sziporkáiból, életvidám túlvilágiságaiból. A kötet kényelmes, de impozáns méretű, vagyis jó darabig időzhetünk ebben az életmentő kedélyben. Jó szívvel ajánlom a Csodák idejét minden nyitott olvasónak és azoknak a kollégáknak is, akik azt hiszik, szent titkokat csak úgy lehet fürkészni, ha jól összeszorítják a… szájukat.
Molnár Vilmos: Csodák ideje – válogatott novellák és karcolatok, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2017